11.fejezet

- Ez nem olyan egyszerű, kislány. - Suga mellém lép, s pólója aljával felelőtlenül letörli a vért alkarjáról. Sehol egy seb, vagy kisebb karcolás. Semmi.
- Nem hiszem el. - értetlenül pillantok arcára, de semmit sem lehet leolvasni róla. - Ti szórakoztok velem?! - elüvöltöm magam dühömben, hisz ez már sok számomra. Mellettem Minseo a hirtelen kirohanásom hatására rémültem ugrik egyet. Azt hiszik, beveszem ezt az olcsó trükköt? Na ne már.
- Hana? - Jungkook elém lép, mondhatni, már a személyes terembe tolakodik. Karomért nyúl, de elemelem előle, s hátrébb tipegek.
- Hagyj békén. Kinek hiszel engem, Jungkook? Ennyire ne nézz hülyének!
- Miről beszélsz? - nem hátrál, egyre csak közeledik, hiába ellenkezem. Hangja rekedt, a szokásosnál jobban próbál olvasni arcomból, de a dühömön kívül mást nem észlelhet.
- Azt próbáljátok elhitetni, hogy a seb csak úgy eltűnt Yoongi karjáról? - mély levegőt veszek - Igaz, elsőre majdnem bedőltem. De csak majdnem. - folytatnám még felháborodásom magyarázatát, de félbeszakítanak.
- Hana, azért mutattam, hogy megértsd. Ez nem ilyen egyszerű, már mondtam. - Suga is közelebb lép - Mi nem szórakozunk veled. Hogy bizonyíthatnánk be?! - arcán minden tisztán látható. Embert nem láttam még ennyire szomorúnak. Szemeiben megbánás tükröződik felém, amely megenyhít, de nem teljesen. Azt nem engedhetem meg magamnak. Én Lee Hana vagyok. Válaszomat jól megfontolva készülök előadni, de nem sikerül.

Valami betörte a nappali ajtaját, amely egyenesen felénk közelít. Egy állat. Farkas. Bundája korom fekete, akár az éjszaka. Szemei félelmetesen villognak, gondolom a fények szórakoznak vele.
- Hana, én már semmit sem értek. - Minseo ijedten bújik mellém, karomat megragadva érzem, hogy remeg. Mindene rázkódik a félelemtől. Én sem érzek másként. Az alkohol már rég elvesztette bennem hatását, helyette az előttem állók tekintete félemlít meg. Mind az állatra pillantanak, majd hátra, felénk.
- Hana, mindent megmagyarázok. De most jobb lesz ha eltűntök. - Jungkook ahelyett, hogy szokásához híven közeledne felém, ezzel nyugtatva, most távolodni látom alakját, amely kétségbe ejt.
- J- Jungkook.. - most már én sem játszom a bátrat, nincs hozzá erőm, se lelki támaszom. Belefáradtam.
A fiú nem válaszol, helyettem a farkassal foglalkozik. A többiek is követik példáját. Mind nekünk háttal állnak, s páran fura hangokat hallatnak. Nem is fura, inkább morgásnak mondanám. Minseo is felfigyel erre, s kíváncsian figyeli a többieket. A farkas nem tántorít, egyre jobban üvölt, s morog. Váratlanul felém pillant, majd üvölt egyet, amely a leghangosabb lehetett mind közül. Ijedtemben összerezzenek, s becsukom szemeim egy pillanatra. Bár ne tettem volna. Mire kinyitom szemeim már csak arra eszmélek fel, hogy a farkas felém közelít hatalmas sebességgel. Ledermedek. Nem bírok mozdulni, hiába rángat Minseo. Nincs ennyi lelkierőm, valahogy mind elszállt. Csak állok, mintha ez lenne az egyetlen választásom.
- Menj onnan! - Jungkook hangját vélem felfedezni, de mélyebb hanglejtésben, s mintha üvölteni is hallanám, bár lehet csak a képzeletem játszadozik velem. Egyik pillanatban még a farkas rémisztő alakját figyelve állok, a másikban már Jungkook háta ad menedéket. Reagálni sincs időm, a lendülettől hátrébb lépek, s onnan figyelek. Valami megváltozott benne. Kezeit határozottan használja a farkas ellen, s mintha nem az állat, hanem ő maga üvöltene torka szakadtából. Egyszer csak a farkas felett terem, s egy határozott mozdulattal a falnak dobja, amit alig hiszek, hiába látom a saját szemeimmel. Lehet még mindig részeg vagyok?! Az állat nyüszít egyet, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is menekül az ablakon keresztül. Odafutok Jungkookhoz, de amit meglátok, arra nincsenek szavak. Minden szokatlan dolog értelmet nyer, bár nem világos még minden. Szemei piros színben tündöklenek, szemfogai jóval nagyobbak, mint kellene, s arca is megtorzult kicsit, épp csak annyira, hogy arcvonásai egy állatéra hasonlíthassanak. Borostája is megnőtt, de az sem nagy. Kíváncsian fürkészem, egy szót sem szólok, csak bámulom arcát. Ő sem ellenkezik, de bizonytalan. Szemei a földet pásztázzák, nem néz fel. Eltűnt a szokásos magabiztossága, helyette egy félénk kislányt megszégyenítve görnyed, mintha szégyellné önmagát. Beletúr hajába, s ekkor veszem észre ujjai újdonságát is. Körmei jóval nagyobbak, akár a kés, amely bármit szétszabdalna. Megérintem kezét, érintésemre összerezzen, mintha kényelmetlenül érintené. Magamra ismerek benne, én is így viselkedtem, akárhányszor megérintett. Sőt, még földhöz is vágtam, nem kis erővel. Ez az emlék mosolyt csal arcomra, s felpillantok arcára. Meglepetésemre engem néz, de szemei ugyanolyan határozatlanok.
- Most már tudom, ki vagy. - valamiért nem szégyenlem, hogy mosolygok. Egyszerűen csak örülök, hogy nem próbál becsapni.
- Ez...- mélyet sóhajt, erőt vesz magán - Nem csak ennyi. - végig mutat magán.
Értetlenül pillantok rá, a mosoly is lehervad arcomról, ahogy felegyenesedik, s újra emberivé válik. Arcán látom fájdalmát, amely arcának visszaváltozásával jár.
- Ezt elmagyarázni. Nem is tudom, hol kezdjem. - határozatlan. A fiúk ugyanolyan óvatossággal közelednek felém, közben Minsoe is mellém lép, s összevissza tekint. Bizonytalan, s kíváncsi.
- Hana, remélem nem hiszel minket szörnyetegnek. - Jin hangja reménytelen, mintha a sorsát már lepecsételték volna.
- Ti mind... - Jungkookra mutatok - olyanok vagytok?
- Nem. - J-Hope felém lép, de meghátrálok. Az előbbi kíváncsiságom tovaszállt, helyette egy szokatlan érzés kerít hatalmába.
- Mi most megyünk. - megragadom Minseot, aki nem ellenkezik.
- Hana, megmagyarázom! - Jungkook nem adja fel, hisz nem is ő lenne.
Amióta találkoztunk, sosem tette, amit mondtam. Mindig követett, beszélt hozzám, hiába néztem rá gyilkos tekintettel.
- Majd máskor. - s becsapom magam mögött az ajtót.

***

A lakás ajtaját bezárva fellélegzek, s egyenesen a szobámba sietek. Bekapcsolom a laptopom, s begépelem a következőt: "vérfarkasok".

Ráklikkelek az első találatra, és buzgón olvasni kezdem a sorokat. Egyszerűen, csak meg kell győződnöm, mindenről.

"Rengeteg előnnyel rendelkeznek a vérfarkasok : természet feletti érzékek, hihetetlenül gyors gyógyulás, hatalmas erő." 

 "Szemeik az erő használatakor különböző színben festenek, erejük nagyságától függően."

"A farkasember legendája az ember egyik legősibb és legismertebb mítosza. A farkasemberekről szóló, alakváltó történeteket megtaláljuk mindenhol, ahol a világon írott történelem létezik.

Egész este a róluk szóló cikkeket olvasom, s a legfontosabbakat ki is nyomtatom. Minseo közben betelepedett az ágyamba, és a kinyomtatott példányokat fürkészi.

Éjfél után nem sokkal úgy döntök, ideje aludni, odébb lököm Minseot az ágy másik felére, és befekszem mellé. Nem tudom ezek után hogy állok eléjük, de meg kell tennem. 

10.fejezet

- Csak most az egyszer. - adom be derekam. Hogy miért? Én sem tudom.
Ezzel a mondattal megpecsételtem az estém, s most, ebben a pillanatban érünk Jungkook házának ajtajához.
- Sziasztok! - nyit ajtót Jin, mielőtt még kopoghatnék.
Nem köszönök, csak belépek az ismerős helyiségbe. Minseo önmagához híven egyetlen egy érzelmét sem takarja el. Arcáról tisztán le lehet olvasni a döbbenetet, csodálatot. Igen, azt meg kell hagyni, nem semmi lakás még másodszorra betoppanva is. Jin előttünk sétálva mutatja az utat, amely a nappaliba vezet, majd helyet foglalok, mellém pedig Minseo huppan.

A fiúk mind mosolyogva üdvözölnek minket, majd folytatják amivel félbe maradtak. Mindegyikőjük kezében egy pohár, amelybe kedvük szerint önthetnek alkoholt. Ahogy elnézem az asztalt, minden van itt, bortól elkezdve a pálinkán át a vodkáig.
- Örülök, hogy itt vagy. - váratlanul mellettem terem Jungkook. Nem válaszolok, hisz mit mondhatnék? Magam sem tudom mi vezetett oda, hogy igent mondtam, de már bánom. - Igyál. - nyújt felém egy poharat.
- Majd kiszolgálom magam. - ridegen mondom szavaim, de nem annyira, hogy ellenségesnek tűnjek.
Öntök magamnak egy kis bort, majd azt kezdem szürcsölgetni. Körbe pásztázom az ismerős helyet, de semmi sem változott mióta itt jártam. Nem is tudom mit vártam, mi változhatna? Talán az a fotó, amely legutóbb is felkeltette az érdeklődésem. Valami nem volt rendben vele, de Jungkooknak ezt nem mondhattam, csak gyanakodna rám, ha igazam lenne. Az elmosott képet bámulva veszem csak észre, hogy idesétáltam a szekrényhez, borral a kezemben.
- A múltkor is ezt bámultad hatalmas érdeklődéssel. - nevetve sétál mellém a házigazda. Leemeli a szekrényről, majd fürkészni kezdi, mintha nem látta volna eddig is eleget. - Szereted a farkasokat?
- Szép állat, ennyi. - vonok vállat. Különösképpen sosem gondolkoztam el azon, milyen egy farkas. Az állvány mögött sorakozó fotókat kezdem el fürkészni, gondolataimba merülve.
A kanapén ülők egy számomra érdekes témáról trécselnek. Feléjük fordulok, s a szekrénynek dőlve figyelem őket. Jungkook is követi példámat, bár nem tudom miért nem megy a társasághoz, de nem teszem szóvá.
- Állítólag farkasra gyanakodnak. De Szöulban nincsenek farkasok, ezt mindenki tudja. - barátnőm mondata végén lehúzza torkán a vodkát, hogy nyugtassa magát.
- Szerintem egy bérgyilkossal van dolgunk. - V szemeiben nem látok félelmet, egyszerűen csak hangot ad gondolatainak.
- Ne butáskodj. - löki vállba Suga - Tudod, hogy nem lehet az. Azok a karmolások elég ijesztőek voltak.
- Még sem voltatok meglepve, kisebb jelét sem lehetett látni rajtatok, hogy megérintett volna az eset. - itt az ideje, hogy én is becsatlakozzak. Minseo hevesen kezd bólogatni mondandómat hallva. Mikor a hulla beesett az ajtón keresztül, azok, akik közülük ott voltak, senki sem lepődött meg. Semmilyen érzelem nem volt arcukon.
- Igaz is, Jimin, a karodon egy rakás vér volt, de mire odaértünk, már semmi. Nagyon furák vagytok. - Minseo mit sem törődve a következményekkel csak ecsetel, hisz minden kérdésére választ akar kapni, s ez remek alkalom a számára.
Jungkook hirtelen a fülemhez hajol, s halkan megszólal.
- Többet láttatok, mint hittem. - a végén egy halk kacajt hallat, majd elhúzódik.
- Engem ebbe ne keverj bele, Minseonak vannak kérdései. - billentem felé fejem.
- Te is vele voltál, biztos van mit mondanod.
- Miért hiszed, hogy nem találják meg a gyilkost? - bevillan a beszélgetésünk, mikor Jungkook határozottan kijelentette, hogy nem lehet megtalálni a tettest.
- Csak tudom. - sármos mosolyával próbál ledönteni, de nem hagyom magam.
- Ezt nem tudhatod csak úgy. - hangsúlyozom a csak szócskát.
- Dehogynem. Ha tudnád ki vagyok. - ellöki testét a szekrénytől, hogy töltsön magának még egy pohár alkoholt.
Szavai visszhangként ismétlődnek fejemben, húzóra lelököm torkomon a bort, hogy megszűnjön az idegesítő hang. Én is visszasétálok a többiekhez, s helyet foglalok Minseo mellett. J-hope szokatlanul fürkész, szabályosan éget a tekintete.
- Mi az? - ugyanolyan furcsán nézek felé.
- A ruhád véres. - mutat oldalamhoz. Erre az egy mondatra mindenki felfigyel, s felém tekint. Lenézek, s észreveszem, hogy igaza van a fiúnak. Minden szó nélkül felállok, s besétálok a fürdőbe. Meg sem kell kérdeznem, tudom mi hol van, így határozott mozdulattal veszek elő egy törülközőt, miután bezártam magam mögött az ajtót. Levetem pólómat, s rápillantok bal oldalamra. Egy 10 centis seb ékeskedik bordáim mentén, félkört rajzolva bőrömre. Értetlenül pillantok tükörképemre, hátha választ ad, ám erre semmi esély. Visszapillantok a sebre, s óvatosan megérintem. Értetlenül szugerálom a vért ujjaimon, sóhajtok egyet. Lekapom a törölközőt a mosdó széléről, bevizezem, s óvatosan a sebre helyezem. Felszisszenek, de nem veszem el. Folytatom a műveletet, hogy eltűnjön a felesleges vér. Valaki kopogására rándul meg kezem, belenyomva a kényes részre a törölközőt.
- Jungkook vagyok. Had segítsek.
Az ajtó felé tekintek, de nem válaszolok. Először a törölközőt kell kiszednem a sebből, mert nagyon fáj. Felszisszenek ahogy kiszedem apró pamut darabkáit a vér áztatta részből.
- Mindjárt kész vagyok. - kiáltok ki.
- Bemegyek!
Egy szempillantás alatt rám nyit a fiú, s bezárja maga után.
- Hisz én nem hagytam nyitva. - értetlenül tekintek közeledő alakjára.
- Az én lakásom. - von vállat, ezt követően lerakja a kenőcsöt, vattát a mosdó szélére. - Le kell fertőtleníteni, nem maradhat nyoma. - helyet foglal a kád szélén, magához fordít, s a vattát beáztatva hozzányomja oldalamhoz. Kényelmetlenül érzem magam, felül csak egy melltartó takar, amely kifejezetten zavar.
- Nem használom ki a helyzetet. - nyugodt, barátságos hangon mondja, szemét le sem veszi a tisztítandó felületről. Értetlenül pillantok rá, s hangot adok annak, amely már régóta a nyelvem hegyén van.
- Miért közeledsz felém? Kedvelsz? - utolsó szavamat kissé halkabban, de hallhatóan ejtem ki ajkaimon.
- Igen, kedvellek, és jobban megszeretnélek ismerni. - most már feltekint, egyenesen szemeimbe - Nem az vagy, akit mutatsz. Baj, ha érdeklődök.
Őszinte szavai elnémítanak, nem tudok megszólalni. Ismét érzem a szokatlan melegséget belsőmben, amely kellemesen érint. Lepillantok Jungkookra, ki már a tapaszt ragasztja a seb köré.
- Kész. - felkel, a vattát kidobja, a törölköző, melyet a vérem csúfít a szennyesbe dobja, majd elindul az ajtó irányába.
- Köszönöm. - nehezen, de kinyögöm eme szavakat.
- Légy óvatos. A szekrényen lévő törött üvegszilánknak dőltél neki. Nem érezted?
- Ó. Nem. - visszaveszem pólómat, hiába szakadt és vér borítja oldalát.
A nappaliba visszaérve feltűnik két ember hiánya. Jimin és Yoongi nincsenek velünk.
- Hol vannak? - kérdem Minseotol.
- Elmentek kajáért. - lenyeli a megrágott falatját - Jól vagy? - tekintete a pólómra csúszik, de csak megfogom kezét, jelezve, hogy minden rendben.
Eltelik pár perc, majd egy óra, mire végérvényesen úgy döntök, ideje indulnunk. A két jómadár, akik az ételért elmentek, még mindig nem tértek vissza. Elmúlt éjfél, s úgy érzem már nincs helyünk itt, távozni kellene. Piától fűtve igaz, de van annyi józanságom, hogy magamra vegyem conversemet, s a jó meleg dzsekimet. Ekkor Minseo már készen vár, így búcsút intünk a fiúknak, és kilépünk a hűvös szellő járta levegőre. A kaput magunk után becsukva indulunk a buszmegálló irányába, amely bő negyed óra sétára van innen. Tökéletes idő arra, hogy az ember kijózanodjon. Meglepetésemre Minseoval minden rendben. Megdörzsölöm szemeimet, hogy tisztábban láthassak, mint jelen pillanat. Szempilláimat kinyitva egy farkas fut felém, hatalmas lendülettel. Megrázom fejem, remélve, hogy csak az alkohol van hatással rám, de bánatomra tévedek. Még mindig előttem van, de most áll, s minket néz.
- Minseo, képzelődök? - megrázom a felém közelebb eső karját.
- Nem.
- Futás vissza! - sarkon fordulok, s Jungkook háza felé veszem az irányt. Berontok az ajtón, amely még mindig nincs bezárva, s egyenesen a nappaliba futok.
- Oké. Egy farkas van az utcán! - mondom riadtan, nem is tudom miért - Te pedig vérzel! - mutatok Yoongira, mikor végig nézek rajtuk.
- Nyugodj meg Hana. - Jungkook karon ragad, hogy ölelésébe vonjon, de nem hagyom.
- Élő farkas mászkál Szöulban, és meg sem lepődtök?! Yoongi vérzik, de csak nézitek. Könyörgöm, mi folyik itt?
- Ez nem olyan egyszerű, kislány. - Suga mellém lép, s pólója aljával felelőtlenül letörli a vért alkarjáról. Sehol egy seb, vagy kisebb karcolás. Semmi.
- Nem hiszem el.

9.fejezet

- Hana! Képzeld, Jungkook elhívott minket bulizni! - aha. Szóval Minseo kifejezetten élvezi a társaságát, hisz mosolya mindent elárul arról, hogy menni szeretne. Remek!
Rápillantok a fiúra, ki megállás nélkül engem néz, nem zavartatva magát. Válaszomra vár, tisztán kivehető kíváncsi arckifejezéséből. Nem akarok menni, ezt Minseo is jól tudja, ismer, mint a tenyerét. Legyintek, s elindulok az előadóteremhez, hogy helyet találjak magamnak.
- Ez egy igent jelent? - szól utánam Jungkook.
- Nem. - visszafordulok, hogy szemeibe tudjak nézni. - Ez egy határozott nemet jelent. - folytatom utam, remélve, hogy Minseo sem marad sokáig.
Az előadóteremben a felső sorok között ingázva ülök le egy számomra szimpatikus helyre. A mellettem lévő székek üresek, így Minseonak is van lehetőségem helyet foglalni, Bágyadtan fekszek rá a padra, hátha álom szendereg szemeimre. Abban a pillanatban, ahogy kezdenek elhalkulni körülöttem a külső zajok, egy arc villan be, ahogy önelégülten rám mosolyog. Megrázom fejem, de szemeim nem nyitom ki. A fiú arca nem foszlik szerte, egyre élesebben rajzolódnak ki vonásai képzeletemben, s közeledik felém. Egyre közelebb sétál, lassan már alig van köztünk pár centi. Ijedtemben kinyitom szemeim, s átfordítom fejem jobbomra. Nagyot dobban szívem, ahogy megpillantom a mellettem ülő személyt, ki könyökölve figyel engem. Jungkook méreget, ismét.
- Érdekesek az arckifejezéseid. - nevet.
- Hogy kerülsz ide? - feltápászkodok, s hátrébb dőlők, hogy meglegyen kettőnk között a tisztes távolság.
- Beugrottam. - még mindig szórakozik rajtam.
Visszavágni nincs időm, a haverjai mind megjelennek mellette, s helyet foglalnak körülöttünk, ahol csak van egy szabad szék.

- Mi újság, kislány? - Yoongi az előttünk lévő sorba tolakodik, pontosan elém. Hátrafordul, padomra nehezedik, s engem fürkész. - Visszakaptad a telefonod, ugye? Jungkook nagyon aggódott érted. Mikor a földre dobtad a kis srácot, kiesett a zsebedből, de nem mertünk közbeszólni, olyan haramia voltál. - nevet.
Mondandója új információkat is juttat hozzám. Abban a hitben volta, hogy a mellettem ülő szánt szándékkal vette el, a tréfa kedvéért. Hogy ugráltasson és szórakozzon rajtam. Ám most más színben látom. Ezt ő maga is mondhatta volna tegnap.
- Ki az a szőke hajú fiú, akivel rengeteg képed van? A barátod? - huppan le mellém Taehyung, közben ő is arcomat kezdi fürkészni.
- Azt mondtad nem néztél bele! - fordulok Jungkookhoz ingerülten.
- Nem én találtam ki!
- Leszarom nagy ívben! Milyen jogon turkáltok más holmijai közt?! Ezt nem tudom elhinni.. - hajamba túrok, s csak a csengő hangja tart vissza, hogy ne rohanjak ki a teremből.
- Ne haragudj, Hana! - Jin is feltűnik szemeim előtt, mosolynak halvány jelét sem látom arcán, így megenyhülök.
- Legközelebb ne tegyetek olyat, amit nem kéne. - sóhajtok.
- Szóval a barátod? - terül el asztalomon Taehyung, kíváncsi szemei pedig rám tapadnak.
- V! - szól rá Rap Monster, hogy nem kéne, de a fiú nem adja fel.
- Most mi van?! Érdekel, és tudom, hogy titeket is! - kontrázik.
- Minhyuk csak egy barát volt. - halkan, de halhatóan mondom, remélve, hogy ezután békén hagynak.
- Volt? - most Yoonginak keltem fel az érdeklődését szavaimmal, de erre már nem fogok válaszolni, hiába nyaggatnak.
- Hagyjatok most már. - legyintek feléjük, hogy előre forduljanak.
Frusztrálva érzem magam a körülöttem lévők eredményeképp. Olyan mások, mint én. Kedves se nagyon voltam velük, mégis itt ülnek körülöttem, alig pár perce pedig még rajtam ökörködtek.
Meg amúgy is, mit akar tőlem hét idegen fiú?
- Tényleg nem akartam, hogy belenézzenek. - utal az előbbi beszélgetésre.
- Már mindegy.
- Biztos?! - miért veszi észre a legapróbb mozdulataimat is? Idegességem tisztán látja rajtam, pedig próbálom nem mutatni.
- Csak hagyjuk, jó?! - fordulok felé, bár ne tettem volna.
A kelleténél közelebb kerül eme mozdulattal arcom az övéhez. Persze az önelégült mosolya ismét levakarhatatlan, s szemeiben is észrevehető valamiféle csillogás. Nem bírok, s nem is merek megmozdulni. Jungkookon a zavar kisebb jelét sem észlelem, magammal ellentétben. Érzem, ahogy arcom pipacsvörösre színeződik, illetve kezd melegem is lenni.
- Kellemes illatod van. - dől felém, kisebbítve ezzel a távolságot kettőnk között. - Most nem fogsz a földre dobni, ugye? - kérdését elsőre nem értem, ám alig fél percen belül értelmet nyernek szavai.
Óvatosan nyakamhoz nyúl jobb kezével, s hátrasimítja kósza tincseimet, közben ujjbegyei bőrömet érik. Az, hogy nem reagálok semmit, magabiztosságot ad a mellettem ülőnek, s folytatja. Most karomra simul keze, ugyanolyan óvatossággal suhan végig, akárcsak nyakamon. Úgy érinti bőröm, mintha egy értékes porcelán lenne, amely egy kisebb érintéstől is eltörhet. Figyelmessége megdobogtat bennem valamit, valamit nagyon mélyről. Mikor kezeit leemeli rólam, szemei újra arcomat fürkészik. Gondolom, valami reakciót vár tőlem, de nem merek semmilyen érzelmet sem kimutatni.
- Aranyos vagy, Hana. - mondatát egy teli vigyorral fejezi be, majd újra a tanár felé fordul.
Mégis mi volt ez? Ezernyi kérdés rajzolódik ki bennem, ezzel akadályozva, hogy figyeljek a mai egyetlen órámon. Idegesen rágom a tollam végét, közben magam elé bambulok.  A csengő, amely nem rég még oly messzinek tűnt, hangosan szólal meg. Gyorsan kikecmergek a padból, és Minseot kezdem keresni, de sehol sem találom.
- A barátnőd már elment. - Yoongi suhan mellém, bal kezét vállamra ejti, mintha barátok lennénk.
- Honnan tudod? - furcsán tekintek felé.
- Csak. - von vállat, sunyi mosolya levakarhatatlan.
- Ti mind.. - mutatok a mögöttem haladókra is - olyan furcsák vagytok.
- Tudjuk. - ismét vállat von.
- Hana, miért nem jössz este? - J-hope jelenik meg másik felemen szomorú arccal.
- Miért mennék? - ők hiába közelednek, nem garantált, hogy én is fogok. Felesleges próbálkozniuk, de úgysem tudnám megértetni velük.
- Mert meghívtunk, és illik elfogadni! - erőteljesen mondja, mellyel meg is lep.
- Nem ismerlek titeket. - próbálok kitörni hálójukból, de lehetetlennek bizonyul. Egy a hét ellen nem valami előnyös.
- Én mentettelek meg. Ha mi nem vagyunk, lehet valami fura alak talált volna rád.
- Áh, tényleg. El is felejtettem. - nevetek.
- Rám se? - Jungkook elém lép, ennek következtében kénytelen vagyok megállni.
- Ott se voltál. Csak négyen..
- Majdnem elestél az esőben, én rántottalak vissza. - közbevág.
- Te?! - persze, miért is nem ismertem fel? Hisz ugyanazok a vonások, melyeket aznap titkon jól megfigyeltem, hisz rabul ejtettek. A kusza tincsei, melyek takarásba veszik szemöldökének nagy részét, a füleiben ékeskedő ezüst fülbevalók, kávébarna szemei, melyekben akkor, és most is elveszek, és végezetül az a mosoly, amely szinte mindig ott virít arcán. Az a piszkosul ártatlan mosoly, amely önbizalmat sugároz.

Azt hiszem, most tört meg bennem valami. Az a bizonyos fal, amellyel mindenkit kizártam, távol tartottam. Ez a hét fiú, s főleg Jungkook, olyan hatással vannak rám, mi módon magamra sem ismerek. Persze ne higgyétek, hogy hirtelen a világ legkedvesebb emberévé váltam. Csak érzem, hogy valami kezd megváltozni, alig pár nap alatt.
- Gyere el, kérlek. - azokkal a kávébarna szemekkel tekint rám, amelyek Minhyukra emlékeztetnek. Neki sosem tudtam nemet mondani. A világomban csak ő létezett, aztán Minseo is beférkőzött, de ő más volt. Minhyuk eleinte a bátyám szerepét töltötte be, de nem álltunk ott meg. Mindketten többet éreztünk a másik iránt. De aztán minden a feje tetejére állt...
- Csak iszogatunk Jungkooknál Hana. Nem halsz bele. - J-Hope oldalba bök, hogy viccesre vegye a formát.
-Minseo? - kérdem.
- Ő jön. - Jungkook egyet felém lép, egyenesen elém.
- Csak most az egyszer. - adom be derekam. Hogy miért? Én sem tudom.

8.fejezet

- Mit nézel? - lép mellém Jungkook, s ezzel a lendülettel visszaállítom a polcra a fotót, mintha semmi sem történt volna.
- Semmit. - hátat fordítok neki, majd visszasétálok a kanapéhoz, felkapom táskámat, és rápillantok. - A telefonom.
- Szárítsd meg a hajad. - szemei lágyan mérnek végig, mosolya nagyon halványan, de látható.
- Ne szórakozz már. - sóhajtok. - Itt akarsz tartani, vagy mi?!
- Ez is egy opció. - elneveti magát, ahogy rápillant komoly arcomra. -Visszaadom, amint megszárítottad a hajad.
Nem hiszem el. Ledobom táskámat oda, ahonnan felemeltem, és idegesen trappolok vissza a fürdőbe. Sehol sem találom azt a hülye hajszárítót, pedig minden lehetséges helyre bekukkantok. Ugyanolyan hangosan trappolok vissza, és megállok Jungkook előtt, aki eközben kényelmesen helyet foglalt a kanapén, kezében azzal, amit olyannyira keresek. Bal szemöldöke felemelkedik, szemei körül megjelennek a nevetőráncok, s rá se kell néznem ajkára, jól tudom, hogy ott virít az a vigyor, amelyet nem lehet levakarni arcáról. Ma már sokadszorra kerülök ilyen helyzetbe miatta, mégis, minden egyes alkalommal nyugtalanná tesz, miszerint ennyire magabiztos.
- Szólhattál volna! - kikapom kezéből az elektronikai gépet és egy szabad konnektort keresve a közelben bedugom, majd elindítom.

- Időm se volt reagálni, eltűntél. - ismét nevet, méghozzá rajtam.
Feltápászkodik a fehér díványról, felém kezd sétálni, közben szemeit le sem veszi rólam. Elfordítom fejem, hogy ne keljen látnom arcát. Feldühít, ha csak meglátom azt a vigyort. Azt a mosolyt. Bal kezemmel össze-vissza borzolom hajam, hogy gyorsabban száradjon fejem tövénél is, közben jobb karommal ide-oda fordítom a szárítót. Váratlanul kiveszi kezemből a fiú a gépet, aki eközben már mellém ért. Értetlenül felé pillantok, de szabad kezével visszafordítja fejem, hogy ne lássam. Nem engedek neki, kezeimmel próbálom visszaszerezni a hajszárítót, de reménytelen.
- Maradj nyugton! - utasít.
Mérgesen kifújom a levegőt, s engedem, had folytassa, amit elkezdtem. Eszméletlen ez a Jungkook. Egy sráccal nem találkoztam még, aki ennyire akaratos lenne, mint ő ma este. Hogy tudott rám hatni, azt én magam sem tudom, nem is érdekel. A lényeg, hogy visszakapjam a telefonom, és hazajussak mielőbb. Nyugtalannak érzem magam ebben a házban, főleg a mellettem álló fiútársaságában, aki épp lekapcsolja a gépet és leteszi.
- Kész is. - mosolyog ismét.
- A telefonom!
- Persze, persze! - forgatja szemeit, eközben kihalássza oldalsó zsebéből a telefonom és felém nyújtja. Kikapom, amilyen hamar csak lehet, és rápillantok, minden rendben van-e vele.
- Nem néztem bele.
- Nem kérdeztem. - goromba vagyok, magam sem tudom miért.
- Igen, persze. Téged semmi sem érdekel. - monoton hangon ismétli azokat a szavakat, amelyeket Minseo mondott nekem a kávézóban.
- Fogd be! Felejtsd el ami ma történt. Én mentem! - felkapom a kanapéról most már végleg a kis táskám és a kijárat felé veszem az irányt.
- Nem érdekel? - a legtávolabbi szekrényről emel le egy képet. Azt, amelyet én is néztem.
- Egy farkas. Mi érdekelne benne? - Jó magam is tudom, hogy többről van szó, de nem fogok kérdezősködni. Tény, hogy felkeltette az érdeklődésemet, de nem fogok mások életébe belefolyni. Ha arra a titokzatos képre rákérdeznék, és Jungkook válaszolna, akkor az élete egy apró darabkája már hozzám tartozna, hisz tudnék erről a fiúról tényeket. Nekem ez nem kell. Nincs rá szükségem, bármennyire is érdekel.
- Tudod, szeretem a farkasokat. Sokan vérengző állatoknak gondolják, akik éjjel-nappal zsákmány után kutatva mészárolják az állatokat. Pedig nem. Azt eszik, amit a legkönnyebb elejteni, és annak húsát elosztják a falka tagjai közt rangnak megfelelően. Szerintem gyönyörű állatok. Mozgásuk kecses, gyorsaságuk pedig hosszú lábaiknak köszönhetően kifejezetten gyors. Ragadozó állatok, így a vadászás sem maradhat ki az életükből, akkor elpusztulnának, és ezt ők is tudják. Még ha csak egy ösztön vezérli is őket. Nekem a fehér bundájúak a kedvenceim. - amint rám pillant, szemeiben szomorúságot, s büszkeséget vélek felfedezni, de le is veszi rólam pilláit és újra a képre tekint. - Sok ragadozó él ezen a földön, de olyan kifinomult és fenséges mint ők, kevés.
Nem tudom miért, de nincs szívem a szokásos hangnememben megszólalni, és kizökkenteni az elmélkedésből. Olyan, mintha egy számára fontos dologról mesélne, pedig nekem csak egy farkastörténetnek hangzik. Felpillantok orcájára, abban a pillanatban kihagy egyet szívem dobogása. Nem tudom hova tenni, csak figyelmen kívül hagyom, és észhez térítem magam. Felkapom cipőimet, halkan elköszönök és kisétálok a házból. Eseménydús estét hagyhatok magam mögött, s a sok váratlan eset után még azt sem kérdeztem meg, amelyre kíváncsi lennék. Hogy került Jungkookhoz a telefonom? 

Az este már semmi energiám nem volt ahhoz, hogy levetkőzzek, így Jungkook ruháiban aludtam el. Mire hazaértem, Minseo már az igazak álmát aludta, és szerencsére az eső sem esett.
Most reggel van, méghozzá szerda, ami azt jelenti, hogy csak második órára kell betennem a lábam, más előadásom nem lesz ma. Komótosan ballagok ki a konyhába egy kis kávéért, s mit ad Isten?! Minseo gondolt rám, mielőtt elment. Egy csésze kávé van az asztalra helyezve, mellette egy kék cetlivel. Feltépem az asztalra ragasztott lapot, ám olvasás közben mosolyra húzódnak ajkaim.

,, Itt a kávéd, remélem nem öntöd magadra félkómásan. Találkozunk az órán, jó légy! 

Az egyetlen Minseod, aki örökké veled lesz."

Szürcsölve megiszom a kávém, ezt követően lezuhanyzok, és felöltözök. Nem szentelek nagy figyelmet ruháim válogatására, csak kikapok egy fekete ujjatlant és egy farmer nadrágot. A conversem sem maradhat el, hisz az már a létemhez van nővé. hajamat egy laza kontyba fogom, sulis cuccaimat bedobom a táskámba, egy utolsót pillantok a nagy tükörbe mikor a beugróhoz érek, s kilépek a szabadba, 

Egyre nem számítottam, hogy esik az eső. Visszarohanok az esernyőmért, és folytatom utam ott, ahol mindig is szoktam. Az idő mondhatni hozzám igazodik. Nincs kedvem élni sem a mai nap, olyan álmosnak, és erőtlennek érzem magam. A buszra felszállva a kinti izgés-mozgást kezdem el figyelni, ahogy az emberek futnak, vagy épp laza léptekkel sétálnak az esőben. Akarva, akaratlanul Jungkook és a tegnapi este eseményei jutnak eszembe, hogy jó párszor rávett olyanra az a fiú, amit normális esetben nem tennék meg. De akkor a tegnapi mi volt? Normálatlan eset?! Magam sem tudom... Jobb nem gondolni erre, úgy hiszem jobban tenném, ha kiverném a fejemből a történteket, és visszarázódnék a jelenbe. Az egyetem előtti buszmegállóban leszállok és befutok a bejárathoz, ahol Minseo álldogál. Elindulok felé mosolyogva, ám az le is hervad, amint meglátom a mellette álló személyt, akit eddig egy oszlop takart.

Jungkook trécsel barátnőmmel, ki hatalmas vigyorral hallgatja mondandóját.

- Minseo! - lépek melléjük fanyar képpel, jelezve, hogy nem kívánok plusz egy embert a társaságunkba.

- Hana! Képzeld Jungkook elhívott minket bulizni! - aha. Szóval Minseo kifejezetten élvezi a társaságát, hisz mosolya mindent elárul arról, hogy menni szeretne. Remek!

7.fejezet

- Ne érj hozzám!- nézek most már érzelemmel a szemeimben Jungkookra. Düh. Ez az, amelyet árasztok magamból, és tessék, ismét az erőmre hagyatkoztam.
- Váó! - szisszen fel a földön heverő, s furcsa mód mosolyog. - Kezdelek megkedvelni, Hana. - feltápászkodik, majd elém sétál, eközben mosolya levakarhatatlan.
- Ne szórakozz velem! - még mindig dühös vagyok, amit nem próbálok leplezni.
Az előttem álló fiú megállás nélkül fürkész, nem zavartatva magát. Közben a barátai, akiket már volt szerencsém megismerni pár szó erejéig, csak figyelnek minket. Rap Monster az egyetlen kivétel, ő egy idegen férfival diskurál félrevonulva, hogy senki se hallhassa.
Minden szó nélkül hátat fordítok a velem szemben állónak, utam a kijárathoz vezet, ahova nem jutok el, Jungkook szorítása végett. Nem tanul a hibáiból, ebben biztos vagyok.
- Mondtam, hogy ne érj hozzám. - hangomon is hallható, hogy már lenyugodtam, ennek ellenére szúrós szemmel nézek vissza rá. Újra karon ragadom, hogy megismételjem az előbbi attrakciómat,  viszont az kudarcba fullad Jungkook gyorsasága folytán.
- Kétszer ugyanaz nem valami hatékony. - újfent rám mosolyog, sőt, még magabiztossága is árad abból a vigyorból.
- Gyors vagy. - úgy teszek, mint aki meg sem hallotta az előző mondatát, mellyel bizonytalanná akart tenni. Nem sikerült. Nekem ahhoz több kell.
- Nem akarlak megsérteni, félre ne értsd.
- Nem értek én félre semmit sem. - kirántom kezemet kezei közül. - Ha megbocsátasz. - a formaság kedvéért parányit biccentek fejemmel, ezt követően megfogom Minseo felkarját, és vele az oldalamon sétálok ki végre-valahára a kávézóból.
Síri csend telepedik közénk. míg a buszmegállóba érünk. Személy szerint kényelmetlenül érzem magam a veszekedésünk, továbbá a pofon miatt. Mintha a szívem mardosná valaki. Hatalmasat sóhajtok, kiengedve azt a rengeteg levegőt, melyet visszatartottam minden ok nélkül.
- Figyelj, sajnálom. Oké? - szólal meg Minseo, miután letelepedtünk az idő által hidegen tartott padra.
-Aha. - szabályosan morgok, minden egyes betűt. - A pofont nem akartam.
Ismét a csend tör ránk, egyedül az érkező busz zúgása töri ezt meg, körülbelül három perc elteltével. Felszállok, Minseo is jön utánam, közben telefonját kotorja elő hátsózsebéből. Értetlenül rápillant, majd beledobja táskájába. Ugyanolyan furcsán bámul kifelé az ablakon, miután helyet foglal mellettem.
- Valami baj van? - fordulok felé.
- Nálad van a telefonod? - kérdez vissza,
- Hé! - utalok arra, hogy nem szeretem, ha kérdésre kérdéssel válaszolnak.
- Az előbb a te telefonodról hívtak, de a kezedben nem láttam.
Végig gondolom, ez mit is jelenthet, s belenyúlok táskám kis zsebébe, ahova mindig beleteszem, mikor megyek valahova. Nincs ott. Következőnek dzsekim jobb oldali zsebébe matatok, ott sincs. Farmerem zsebeiben sem találom, ezért bizonytalanul nézek vissza Minseora.
- Hívd vissza!
- Felesleges. Most is ő hív. - mutatja felém telefonja kijelzőjét, amelyen az én nevem díszeleg.
Minden szó nélkül kikapom kezéből a telefont, és felveszem.
- Hol a francba van a telefonom? Ki vagy? - dühös vagyok, ma már másodszor.
- Szia Hana! Jó újra hallani a hangod. - Jungkook az.
- Mit keres nálad? - utalok a telefonra, amely számomra érthetetlen módon került hozzá.
- Ha kell, gyere vissza a kávézóhoz. - hangja gyengéd, mondandója mégis határozottságot és erősséget sugall. Időm sincs válaszolni, kinyomja és megszakad a hívás. Kilesek az ablakon, szemlélve, merre lehetünk. Kimászok Minseo mellől és jelzek, remélve, hogy hamar megáll a busz. Amint kinyílik előttem a két üvegajtó, lefutok a lépcsőn és visszafelé kezdek futni. Csak remélni tudom, hogy nem ver át, és ott lesz a kávézóban.

Az eső is esik pár perce, védekezni nem tudok ellene. Egyedül a dzsekim véd, de hosszú hajammal nem tudok mit kezdeni. A futást jól bírom, már évek óta eljárok esténként, de az idővel meggyűlik a bajom. Az eső olyan fátylat képez előttem, amitől alig látok pár métert magam körül. Bő negyedóra után a kávézó ajtaján belépve mély levegőt veszek, s a kabinokat kezdem pásztázni. Sehol sem látom Jungkookot. Sehol, egyetlen egy kabinban sem. Ezt nem hiszem el, átvert! Idegesen nyúlok hajamhoz, hogy szokásomhoz híven beletúrjak, de vizes hajszálaim révén ez nem sikerül.
- Hana! - mosolyogva köszön Jungkook mögülem.
- A telefonom! - szakítom félbe, mielőtt még feleslegesen jártatná a száját.
- Hogy nézel ki?! Gyere, kérünk egy törölközőt. - ismét hozzám ér, de most kézfejemre markol rá.
- Nem kell a törölköző, csak add vissza a telefonomat. - kicsúsztatom kezem az övéből, amely kevésbé tetszik neki.
- Meg fogsz fázni. Felelőtlen dolog így elázni Hana. Először szedd rendbe magad, mert cudarul nézel ki.
- Cudar, nem cudar, egyáltalán nem érdekel. A telefonom! - felemelem hangom, de csak annyira, hogy jól érezhető legyen a dühöm.
- Először megszárítkozol! - most már ő sem nyugodt. Szemeiben aggodalmat vélek felfedezni, de nem törődök vele. Biztos az a fajta, aki mindenkiért aggódik, olyan jó lelke van. - Azonnal hozok egy törölközőt, ne mozdulj.
- Nem kell a törölköző, értsd már meg! Csak a telefonomat akarom. - egyre jobban idegesít a viselkedése. Mintha késztetést érezne, hogy törődjön velem, de nekem erre nincs szükségem. - Haza megyek és lefürdök. Add ide a telefonomat.
- Nem.
- Tessék?! - ideges vagyok, érzem a késztetést, hogy behúzzak neki, de nem szabad. Nem szabad, Hana. - Miattad kerültem ebbe a helyzetbe, szóval felelj érte és add vissza a telefonom.
- Jobbat tudok. - arcán újra megjelenik a vigyor. - Elviszlek, veszel egy meleg fürdőt, utána vissza kapod a drága telefonod.
- Nem vagyok ribanc, el kell, hogy szomorítsalak. Velem nem fogsz szórakozni, szóval el se kezd.
- Egy ujjammal sem nyúlok hozzád. Esküszöm. - szakít félbe. Szemei minden érzelmét kitárnak. Nem látok mást, csak őszinteséget és aggodalmat. Ha akar valamit, leütöm és elfutok. Abban úgyis jó vagyok.
- Rendben. Lefürdök, te meg visszaadod, ami az enyém.
- Áll az alku.
Magamra sem ismerek. Egy idegen autójában ülök épp, és hozzá tartok. Mintha a kurvája lennék, úgy érzem magam. Nem! Nem szabad ilyenre gondolnom, hisz csak a telefonomat akarom visszakapni. Azt a fekete készüléket, amelyben a fél életem benne van. Oldalra pillantok, Jungkook arcát kezdem fürkészni. Nagyon koncentrál az útra, néha alsó ajkába harap, s szemeivel is hunyorít. Az eső megnehezíti a dolgát, s ez átvetül gondterhelt arcára is. Velem ellentétben ő száraz, én azonban vízben úszom. Míg az autójához kiértünk sem fogadtam el az esernyőjét, hiába erősködött. Nem akarok tőle semmit, ezt jobb ha tudja.
- Mondjam azt, hogy ne bámulj?! - pillant rám fél perc erejéig, amivel sikerül zavarba hoznia. - Mindjárt ott vagyunk.
- Oké. - morgom, s a kinti vihart kémlelem Jungkook arca helyett.
Úgy lett, ahogy mondta. Alig telik el öt perc, már a lakása ajtaja előtt állok, arra várva, hogy beüsse a kódot és beengedjen a meleg helyiségbe.
- Balra a második ajtó. A szekrényben van tiszta törölköző. - mondja, mikor már a táskámat és a cipőmet is levedlettem magamról.
- Rendben. - bólintok.
Benyitok oda, ahova mondta, s bezárom magam után az ajtót, hogy véletlenül se tudjon bejönni. Nem bízok benne, hiába egyeztem bele ebbe az egészbe. Nekem csak a telefonom kell. Körbenézek, felmérve a terepet. Mit ne mondjak, pénzes szülei lehetnek ennek a Jungkook gyereknek. Csak úgy tükröződik mindenből, hogy a legkimagaslóbb tárgyakkal van megtömve a szoba. Kinyitom a kis szekrényt a tükör mellet, kiemelek belőle egy fehér törölközőt, s a zuhanyzó melletti fogasra akasztom. Ruháimat a mosdó melletti állványra hajtom össze, s beállok a meleg zuhany alá.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire jól fog esni. Jungkook előtt próbáltam elrejteni, de az autóban olyan szinten rám száradt minden, hogy vacogtam a ruháim legapróbb érintéseitől is. Megmosakszom a férfi tusfürdővel, amelyet találok, utána bekenem hajam egy szintén férfi samponnal. Nem zavar az ellenkező nemű illat magamon, ellenkezőleg. Kellemes érzés, ahogy testem megtisztul, s átmelegedik. Az a legkevesebb, hogy Jungkook illat árad belőlem.
Kilépek a zuhanyzóból, szárazra törlöm mindenem, s utolsóként a törölközőt a fejemre teker, had szívja ki a vizet a hajamból. Tanácstalanul nézek ázott ruháimra, de nincs más választásom. Egy szál semmiben nem fogok elé állni.
- Hana! Raktam az ajtó elé ruhákat, nehogy a vizeset vedd vissza! - kiabál kintről Jungkook, mintha a gondolataimban olvasna.
Nem válaszolok, csak résnyire kinyitom az ajtót, s felkapom az említett ruhadarabokat. Egy fekete boxer, és egy fekete póló, amely minden bizonnyal nagy lesz rám, hiába vagyok százhetven centi. Elsőként melltartómat kapom magamra, utána a kapott darabokat.
- Kész vagyok. - mondom, a nappali kanapéjára ülve. Sehol sem látom a fiút, s ez kételyt lobbant fel bennem. De ha ezt nem veszem figyelembe, van lehetőségem megnézni azt a különös fotót a szekrényén, amely már befelé jövet is kiszúrta a szemem.  Felpattanok, s egyenesen a legbelső szekrényhez sétálok. Tele van fotókkal, amelyeken a többiekkel van. Mosolyognak, mosolyognak, és mosolyognak. Az összesen olyan felhőtlenül boldognak tűnnek. A szüleivel csak egy kép van, de azon is csupa mosoly mindenki. Irigylésre méltó. Oldalra pillantok, hogy szemügyre vegyem azt a képet is, amiért idecammogtam. Semmi sem látható tisztán belőle, el van mosódva. Minden bizonnyal egy állatot ábrázol, de arra nem tudok rájönni, melyiket. Kiveszem az állványról, hogy jobban szemügyre vehessem, s akkor veszek csak észre a mögötte sorakozó fotókat. Mind ugyanolyan minőségű, mint a kezemben tartott, ellentétben azzal, hogy azokon tisztán kivehető egy farkas körvonala, pirosan izzó szemeivel karöltve.
- Mit nézel? - lép mellém Jungkook, s ezzel a lendülettel visszaállítom a polcra a fotót, mintha semmi sem történt volna.

6.fejezet

Sétálok erre, sétálok arra, mindenhol jobb, mint otthon.

Könnyeim ismét utat törnek maguknak, elhomályosítva ezzel a látásomat. Csupasz talpaimba fájdalom nyilall, minden apróság belemélyed puha párnáimba, ezzel agyondöfve talpamat. Mindenem ott hagytam abban a házban, mely egyszer az otthont jelentette számomra. A cipő sem kivétel, egyedül telefonom szorítom hatalmas erővel, nehogy kiessen gyenge mancsomból. Sóhajtok, majd felpillantok az égre, hol a hold sem kandikál ki a felhők sűrű takarójából, így fénye is takarásban, mely világosságot hozhatna eme sötét éjszakába. Kezem rezgésére eszmélek fel, pontosabban a bele nyomorgatott készülékére. Kit érdekel ez már?! Kedvem, s erőm sincs senkihez. Senkihez. De a telefonom megállás nélkül újra, s újra felcsendül, ezzel idegesítve a csendet, amely körülvesz. Lomhán lepillantok bal felemre, kinek juthatok eszébe ilyen későn.

- Mondd. - alig hallhatóan, de belemorgok mikor fülemhez emelem a fekete telefont.

- Hol vagy? - MinSeo aggódó hangja arra utal, tudja hogy elfutottam otthonról - ismét -.

- Hol vagyok? - nézek körbe - Nem is tudom. Talán még Szöulban. - keservesen felnevetek.

- Ne szórakozz te lány! - kiabál - Hol vagy? - újra felteszi kérdését, hisz ismer annyira hogy tudja, csak magányra vágyom, ezért vagyok ilyen.

- Két utcával lejjebb. - tömör, de lényegre törő válasz. Ismerem, és tudom, hogy ezt hallva fut ki a szobámból, ahol eddig a kupleráj által mért károkat mérte fel.

- Ne mozdulj!

Mégis hova mennék? A Lábaim sajognak, kezemmel alig bírom megtartani azt a fránya telefont,és a könnyeim is elfogytak. Csak az arcomra ragadt sós folyadékot érzem, semmi mást. Hirtelen neki ered, ezzel lemosva minden mocskot testemről. Dörög, majd villámlik, ahogy az rendjén van. Sosem féltem a vihartól, de ebben a pillanatban a szívem kihagy egy ütemet a hirtelen vert zaj miatt. Reszketek egész testemben. A vihar lenne a kiváltó oka? Én magam sem tudom. Gyenge vagyok, akár egy vékony faág, melyen az emberek átsétálnak, s észre sem veszik, ahogy lábuk alatt kettétörik. Így érzem most magam. 

A csendet felváltja egy közeledő motor zúgása. Nem törődök vele, miért tenném? Fejemet lehajtom, s a bepiszkolt lábujjaimat kezdem el pásztázni. Olyan koszos...

Erős karok ölelnek meg hátulról, ebből kifolyólag nem MinSeo az, aki rám talált. Testem nem modul, hiába szorítják, csak hagyom had öleljen az idegen. Idegen egyáltalán? Kötve hiszem...

- Azonnal elviszlek innen, te idióta! - párat lép felém Minhyuk, hogy szembe kerülhessen velem.

Felnézek markáns arcára, bár ne tettem volna. Ahogy az eső szétmossa mindenét, olyan, akár egy ázott kutya. Az a fajta, amelyiket meglátod, és azonnal karba veszed, hogy hazacipeld. Most én is így érzek. Ahogy hamu-szőke haja vizesen hull arcába, ajkai közt parányi rést vélek felfedezni. Kapkodja a levegőt. Lejjebb tekintek, s feltűnik hiányos öltözéke. Se dzseki, de pulcsi, csak egy ujjatlan, mely napközben elég lehetett, de most éjjel, édeskevés.  

- Meg fogsz fázni. - ütöm mellkason, ezzel fejezve ki az aggodalmam. Az ég egyre nagyobb csatákat vív, s a dörgések hangja is erősödik.

- Én mit mondjak, butus?! - szinte már sír, hallom hangján. Újabb dörgés, amely a szívbajt hozza rám. 

Óvatosan Minhyuk óvó karjai közé bújok, hogy jobban érezhessem magam. Nem mondok semmit, csak átölelem izmos testét, amely az enyémhez hasonlóan hideg, hála a csapadéknak. 

- HaNa! - MinSeo hangjára kinyitom szemeim, majd elhúzódok Minhyuktól. - Nem esett semmi bajod, ugye?! - mér végig, majd magához húz, mintha csak ketten lennénk.

- Sajnálom. - se több, se kevesebb. Ennyit tudok kiejteni az ajkamon.

- Menjünk haza HaNa. - csuklón fog Minhyuk, jelezve, hogy motorján van még egy hely számomra.

Hátralépek egyet, ám lábam olyan erővel kezd szúrni, hogy felszisszenek. Nem mondom mi a baj, de mindkettejüknek feltűnik. 

- Hol a cipőd, te lány? - erélyesen kérdi barátnőm. Nem válaszolok, helyette újra felpillantok a komor égre, ahonnan minden félelmem forrása ered. Dörgés, villámlás, és az anyukám halála iránti bűntudat. Szinte már mardos, széttép.

- Annyira hiányzik! - fakad ki belőlem, s újra kibuggyannak a könnyeim.

Egyikük se szól egy szót sem, csak hallgatnak. Jobb is. Utálom, ha szánalommal néznek rám, és azért kedvesek hozzám. Az egyik legutálatosabb dolog az emberben. Szánalom.

- Ne hagyd el magad - ölel újra magához Minhyuk, közben egy puszit lehel nyakam azon részére, melyet elér. 

***

Azon az éjszakán jó párszor átfutott az agyamon, miképpen vethetnék véget az életemnek. Anyu után akartam menni, de nem engedték. Minhyuk és Minseo egy másodpercre sem hagytak egyedül azon az éjjelen, a családommal ellentétben. Ha rajtuk múlik, akár egy szikláról is levethettem volna magam, nem tűn volna fel nekik a hiányom. Mindegy is, felesleges ezeken a régi emlékeken rágódnom. Ami volt, elmúlt. 

- Engesztelésképp egy kávé? - sétál mellettem Minseo bűntudattal szemeiben, melyek csak akkor tűnnek el, ha hagyom magam.

- Legyen. - halvány mosolyt varázsolok ajkaimra, csakis az ő kedvéért.

Ezek után, egy szót sem mondunk, amíg az újdonsült kedvenc helyünkhöz nem érünk. Leadjuk a rendelést, majd helyet foglalunk egy ablak melletti asztalnál, ahonnan rálátás nyílik a kinti utca nyüzsgésére. 

- Mire gondolsz? - zökkent ki Minseo, bő tíz perc után.

- Semmire. Az a legegyszerűbb, ha nem gondolok semmire. Nincs mitől félnek, s aggódnom sem kell. Csak bambulok, a kinti életet fürkészve. - monoton hangon mesélem el gondolatmenetem, melyet nem szakít félbe senki.

- Túl kéne lépned rajta. Örökre bezárkózott akarsz maradni? - aggódik, de nem tud érdekelni.

- Egy határozott nő lettem. Ezzel nincs semmi probléma. - beleszürcsölök a vaníliás kávémba, amely lágyan csúszik le torkomon.

- Nem nyitsz mások felé! Hogy lesz így bárkid is? Én csak aggódom. - egyre hangosabban ecseteli szónoklatát, mintha ezzel elérné, hogy egyetértsek vele - Minhyuk óta csak Sungjaenek nyíltál meg. Ahhoz is kellett vagy négy hónap! 

- Hagyd abba. Nem akarok veszekedni, semmi kedvem.

- Neked sosincs semmihez sem kedved Hana! Milyen élet ez?! - kávéját óriási lendülettel hajítja az asztalra. eredményeképp kilöttyen jó pár csepp a műanyag pohárból.

- Neked nem mindegy? Mint láthatod jól megvagyok. Csak hagyj éni. - én is hangosabbra emelem a hangom, az sem érdekel ha bámulnak minket, hisz én mindenre tojok. 

- Nem is élsz! - szemeiben mintha undort vélnék felfedezni, s ez ösztökél olyan cselekedetre, melyet azelőtt megbánok, hogy véghez vinném. Áthajolok az asztalon, s kezemet a lehető legnagyobb erővel hajítom barátnőm arcának. Tenyerem is belesajdul, hát még az ő arca. Szemei kidülledve néznek vissza rám, egy szót sem szól, csak bámul engem. Helyemen ülve vagy százszor bocsánatot kértem már, de hangszálaim nem engedelmeskednek, így egy szó sem jut ki torkomon. 

- Nem tudsz mást, csak az erődet használni. Számíthattam volna rá. - lekezelő, szánalmas hangokat hallat, melyek rosszul esnek. 

- Én nem.. - mondatomat nem tudom befejezni, hét figyelő szempár észrevétele végett. Ledöbbenek, ahogy ráeszmélek arcuk vonásaiból, hogy szem- és fültanúi voltak mindennek, ami itt történt. 

- Nem akartad. Persze, te sosem direkt teszed ezeket, csak rutin és reflex. - Minseo mit sem sejtve folytatja.

- Hagyd abba. - szemeim még mindig a fiúkat fürkészik.

- Nem! Nem hagyom abba! Miért kéne rád hallgatnom? Az előbb pofoztál fel. - csapkod - Utoljára akkor okoztál bennem kárt, mikor meghalt az anyád! - utolsó szavai tudtomon kívül is feldühítenek.

Felpattanok a székről, táskámat a vállamra eresztem és minden szó nélkül indulok kifelé.

- Nem hagyhatsz itt! Ne menekülj folyton a problémák elől! - utánam indul, de meg is torpan, hiszen számára új látvány, hogy Jungkookék minket figyelnek. 

- Mi nem akartunk mindent hallani..- Suga óvatosan közelíti a helyzetet, de hiába.

- Akkor felejtsd el. Ne beszéljetek ezek után róla, és ne is agyaljatok az említetteken. Csak felejtsétek el. - hátrapillantok, hogy lássák érzelemmentes arcom, ezzel hitelesítve azt, amire kérem őket.

Minseo furcsa mód meg sem szólal, csak mellém sétál, de nem pillantok rá. Kerülöm tekintetét, ami ezzel jár, az Jungkook aggódó arcvonásai. Ha nem Minseora, akkor rá terelődik szemem világa.

- Ne nézz így rám! Ezt utálom a legjobban! - belül egy vihar tombol bennem, amely arra ösztökél, hogy szétverjem valaki fejét. Nem hagyhatom kitörni, Minseo is megmondta, csak erre támaszkodom.

Minden szó nélkül indulok a kijárati ajtóhoz, barátnőmmel a nyomomban, aki még mindig a földet pásztázza. Hallom, hogy valamelyikőjük utánunk indul, de nem törődök vele. Amint jobb karomhoz ér, már nem hagyhatom figyelmen kívül, s az ösztöneim sem nyomom el. Rámarkolok mindkét kezemmel csuklójára, és a földre dobom testét a fiúnak.

- Ne érj hozzám!- nézek most már érzelemmel a szemeimben Jungkookra. Düh. Ez az, amelyet árasztok magamból, és tessék, ismét az erőmre hagyatkoztam. 

5.fejezet

  Így együtt olyan karizmatikus társaság. Két éve a szaktársaim, de még egyszer sem figyeltem fel rájuk. Persze, hisz rólam van szó. Arról a lányról, akit semmi sem érdekel, hidegen hagyják a szórakozóhelyek zajos, zsúfolt helyei, és mindenek felett az emberek véleménye. Igen, ez vagyok én. Egy harcművész bajnok, ám  ezt próbálom leplezni. Ha valaki megközelít, csak egy határozott, jól irányított mozdulatomba kerül, és az illetőnek többet eszébe sem jut a közelembe férkőznie. 

- Rossz előérzetem van, Hana. - zökkent ki MinSeo - Valaki vérzik. - szavai mellettem reszketnek.

- Az a valaki Jimin. Óráról ellógott. - hanyagul, nemtörődöm stílusban felelek.

- Biztos történt valami. - bólint, hogy magát győzze - Menjünk közelebb.

Ellenkezni sincs időm, Minseo minden szó nélkül feléjük indul, maga mögött hagyva. Értetlenül indulok utána, s a fiúk mellett pár méterrel megállunk.

- Miért? - csak ennyit kérdezek, de már tudja mire gondolok.

- Innen szemügyre vehetjük Jimint. Nem érdekel, ha rosszkor vagyunk rossz helyen. Az egyetem parkjában vagyunk, semmit nem tehetnek velünk. És az sem biztos, hogy olyan különlegesek, mint amilyennek gondolom. - hadarja magabiztosan.

- Te megőrültél! - kiabálok.

Erre már a fiúk is ránk pillantanak, nem tettetve, hogy nem látnak. Jól tudom, éreztem, hogy idáig is figyeltek minket. Jobban, mint azt valaha.

- Hana! Mit keresel itt? - lép mellém Jungkook.

- Szia! - biccentek fejemmel, amolyan köszönésként - Csak erre jártunk. - vonom meg vállam lomhán. Arcomon egy kisebb mosoly sem észlelhető.

- Értem - ő viszont annál inkább mosolyog.

- Á! Az ájult leány. -  a fekete hajú fiú is mellénk áll, sarkában a többiekkel - Jól vagy?

- Persze. Miért? - értetlenkedek.

- Hananak hívják, Hoseok. - szól közbe Jungkook.

- Hana. Szép név, kislány! - a szőke, homlokába hulló hajú ugrik közénk - Yoongi vagyok, személyesen. De röviden csak Suga.

- Miért Suga? - csúszik ki számon.

- Hosszú sztori. Egyszer majd elmesélem. - üt vállba enyhén.

- V, ne csak bambulj, szólalj is meg. Megijeszted. - az oldalt leborotvált hajú szökken közénk. Úgy tűnik, ő amolyan vezető egyéniség - RapMon. - biccent fejével, melyet viszonozok - Az imént említett Taehyun, a vörös Jimin, és a mellette álló szépfiú Jin. - mutat mindegyikre külön-külön.

- MinSeo vagyok. - köszön mindenkinek a jobbomon lévő, aki eddig Jimin kezét fürkészte, kinek karján egyetlen karcolás nyoma sem látható, nem hogy vér.

- Jin, érzem a szagát. - szól halkan, mégis hallhatóan Suga.

A fiúk mind egyszerre mozdulnak, s a kijárat felé indulnak. Utolsóként Jungkook még megfordul, s aprót bólint köszönésként. MinSeo utánuk indulná, ám erőteljesen csuklón ragadom, és visszarántom magam mellé.
- Meg ne próbáld! Nem hiányzik semmilyen fajta balhé.
- HaNa! Nem hiszem el. - nevet kínosan hajába túrva. - Miért nem mehetek legalább egyszer utánuk?!
- Csak szétvernék a segged.
- Nem banditák. - hangja még mindig dühöt áraszt, de szokásomhoz híven nem törődök vele. - Amúgy is, te mindenkit levernél. Százan is mehetnek ellened, senkinek se lenne esélye. - imitál bokszolást a levegőben.
- Nem mondtam, hogy miattad megerőltetném magam. - halvány mosoly húzódik ajkaim szélére. Ritka pillanatok egyike.
- Dehogynem. Ahhoz túlságosan fontos vagyok a számodra, hogy végignézd ahogy szétvernek. - mondandójából telefonja csengése szakítja félbe. - Anya.. - felveszi, és csak hallgatja, ahogy ismét szidják -gondolom-.
- Na? - kérdezem, mikor kinyomja a készüléket.
- Bárcsak...bárcsak valami komoly történne vele, hogy rájöjjön mennyire is fontos vagyok számára! Bárcsak balesete lenne! - kiabál dühében. Egyből leesik miről vitatkozott, ám ez sem ad rá okot, hogy az édesanyja halálközeli élménybe juttatását kívánja.
- Vond vissza amit mondtál Kang MinSeo! - erélyesen, szinte már parancsolva emelem fel hangom. Szemei kidüllednek, s könnyel telnek meg, amint ráeszmél, mit is mondott előttem.
- Jaj HaNa. Én nem úgy gondoltam, jól tudod. - oldalról átölel, de nem viszonozom. Villámként csap belém az emlékek hada, melyek életem legrosszabb időszakát töltik ki. Akkor döbbentem rá mindenre, és szakadtam el a családom megmaradt tagjaitól, lélekben.

***

Sírtam. Egyre csak sírtam megállás nélkül. Az édesanyám meghalt, és én vagyok érte a felelős. Senki más, csakis én. A tizennyolc éves Lee HaNa, akit egyedül az anyja tekintett a lányának, családtagjának, ám ő elment, és egyedül maradtam. Apám egyre csak vert az eset után, így vezette le a feszültséget, amely a szerette elvesztése végett felgyülemlett benne. Hogy mérges vagyok-e a tette miatt rá? Nem. Megértem, sőt, ha ő nem, én tettem volna valamit magammal az irdatlan bűntudat eredményeképp. Most is, a temetésen sincs másként. Mindenki lopva tekint rám, szemeik tele van undorral, félelemmel. Mintha az ördög teremtményét szemlélnék.
Haza érve a nővérem se fogja vissza magát. Útja egyenesen az emeletre vezet, ott is a szobámba. Mindent, ami az útjába kerül a földre dob, széttör, esetleg nekem hajítja. Tűrök mindent, amit csak mond, amit csak nekem hajít. Érzem, ahogy karomon végig folydogál a vér, amely az imént nekem repített kis üvegfigura szilánkjai által szerzett sebből merít egyre többet. Ezt látva az idősebb testvérem csupán gúnyosan felkacag.
- Ezt érdemled te fruska! Mielőbb tűnj innen. Látni sem akarlak! - nekem hajítja az asztalomról leemelt fotókeretet, s a földre esve az üveglap szilánkokra törik, a benne heverő fotó itt-ott karcosan tekint vissza rám.
Ekkor minden elszakad bennem. Lábaim, karjaim felmondják a szolgálatot, s mint egy rongybaba hullok a földre, térdeim kárára. Egész testemben remegek, hatalmas hajzuhatagom szanaszéjjel áll, könnyeim lefolyatják azt a parányi sminket is, amelyet magamra kentem reggel, hogy a lehető legemberibben nézzek ki a temérdek gyász után. Testvérem velem ellentétben határozottan indul ki a szobámból, de mellettem megtorpan.
- Remélem legalább annyira fáj, amennyire azt kívánom, hogy eltűnj erről a földről! - mondandóját elsőre nem értem, ám hamar értelmet nyernek azok a megátalkodott szavak.
Hajamat olyan erővel húzza, hogy fejem is vele esik oldalra. Újból kikandikálnak azok a fránya könnycseppek, nem engedik magukat eltüntetni. A mellettem álló jól szórakozik rajtam, kezével még mindig erőteljesen markolja hajam egy részét, s jobbra-balra kezdi húzogatni, ezzel rángatva fejem is. Önelégült nevetése olyan, akár a sátáné, aki megkapta a poklába szánt új zsákmányát. Innen már nincs menekvés. Egyre inkább úgy érzem, itt a vég számomra.

Ahogy testem jobbra-balra húzza hajamnál fogva, néha oldalba rúg magassarkúja hegyével, érzem, mindjárt elájulok a fájdalomtól. Váratlanul valami bevillan. Édesanyám mosolya, ahogy mindig is rám nézett, mikor valami rosszat tettem. Tudta, hogy felesleges szidnia, azt apám megtette helyette, ő inkább csak biztatott a jóra és hitt. Hitt bennem, aki mindig csak bajt kevert a családnak. Sosem ütött meg, így is kaptam eleget édesapámtól. Elgyengült karommal határozottan elemelek a földről egy szilánkot, s a megtépett hajrészemhez emelve elsuhintom ott, remélve, hogy tervem sikerrel jár. Fejem előre billen, ezzel jelezve, hogy már nincs fogságban. Eldobom az eddig markomban tartott üvegszilánkot, és szembefordulok a nővéremmel, igaz, még mindig nincs erőm felkelni.
- Van merszed visszaszólni? - homlokánál jól láthatóak a kidudorodó erei, melyek az idegesség tetőfokáról árulkodnak.
- Egy szót sem szóltam. - hangom hanyag, mint mindig is. Csak anyu volt kivétel a viselkedésem alól.
- Ne szájalj kölyök! - kapok egy pofont. Szinte már nem is érzem,, ahogy tenyere arcomon csattan, annyira elvesztem. - Kelj fel, és hajolj meg százszor, ezerszer előttem, azonnal! - parancsol, de ki vagyok én, hogy teljesítsem?! Meg se mozdulok, egyedül hajamat piszkálom kezemmel, hogy a kitépett szálakat eltávolítsam a többi közül. - Azt mondtam kelj fel! - megmarkolja karom, majd felránt, ezzel állásra bírva. - Azonnal kezd!
Ahelyett, hogy teljesíteném kérését, elindulok lomha léptekkel kifelé, hogy az utcákat róva egyedül lehessek. Én, és a hatalmas bánatom.
- Nem mondtam, hogy mehetsz szuka! - csuklón ragad és visszaránt. Hirtelen ér, de hamar kapcsolok, és fordítok az álláson. Most már én markolom kézfejét, és ide-oda forgatva okozok neki fájdalmat. Ezután maga elé rántom bal karját, és rendellenes pózba rántom, had fájjon neki is egy kicsit.
- Eressz el te bandita! - köp arcon.
Leengedem a karjaim magam mellé, megfordulok és lefutok a lépcsőn, majd ki az ajtón, kapun.
- Miért?! - kiáltom, mikor kiérek az utcára. Éjjel van, szinte már senki sincs kint.
Sétálok erre, sétálok arra, mindenhol jobb, mint otthon.

4.fejezet

MinSeo kíváncsian követve tekintetem állapodik meg a fiúkon.
- A vörös hajút Jiminnek hívják. Emlékszel rá?
- Persze - válaszolom - Azt a hajat nem lehet elfelejteni.
- Honnan ismeritek őket? - száll be a beszélgetésbe SungJae is.
- Miután HaNa elájult, ők találták meg, és hozták vissza a kávézóba.
Barátunk értetlenül pillant rám, amely annyit tesz, hogy mindent részletesen tudni szeretne.
- A kávézóban találkoztunk velük először.. - és mindent elmeséltem, már, amennyire emlékszem. Az italos balesetet a barna hajúval, a furcsa viselkedésüket, a hirtelen távozásuk, és, hogy utánuk rohantam. Majd újra a kávézóban voltam, fájó fejjel. Ez minden, ami megmaradt aznapról - Ennyi. - fejezem be.
- És a fekete hajú?
- SungJae, én nem emlékszem rá. - sóhajtok.
- Nem úgy értem. - legyint, s átnéz fejem búbja felett. - A teremben biztos voltam benne, hogy őt látom. De itt nincs.
Hátrapillantok, az ijedt tömegben minden egyes arcot jól szemügyre veszek, majd az ajtónál álló fiúkat is megnézem. Már csak hárman vannak jelen. A vöröske eltűnt. Értetlenül pillantok körbe újra, s újra. Ilyenkor hova siethet egy ember? Visszanézek az ajtóhoz, tekintetem találkozik a barna hajú megmentőmével. Fülébe súg valamit a szöszke, majd ő is felém pillant. Frusztráltan érzem magam, így visszafordulok MinSeohoz, akinek nyoma veszett.
- Hova ment MinSeo?
- Nem tudom. Valami olyat hablatyolt, hogy kideríti az igazságot.
- SungJae! - emelem fel hangom - Merre indult? - siettetem. Nem értem mi ütött belém, de gyorsan meg kell találnom a barátnőmet.
A kijárat felé mutat, rám sem nézve.
Lábaimat magam után kapkodva sietek arra, amerre SungJae mutatott. Visszhangoznak lépteim a sivár folyosón, hisz még tartanak az előadások. Jobbra-balra kapkodom fejem, hátha előbukkan MinSeo, de hűlt nyomát sem látom. Mintha a föld nyelte volna el. Előkotrom telefonom farmerem zsebéből, s tárcsázom a számát. Pár csengés után felveszi.
- MinSeo, hol vagy?
- Az egyetem parkjában. Követtem a fekete hajú fiút, de semmi szokatlan nem történt idáig.
- Meg ne mozdulj! - förmedek rá, majd visszadobom a telefonom a zsebembe, s futni kezdek.
A parkhoz érve visszaveszek a tempómból, gyors léptekkel ülök le egy padra, ahol MinSeo is gubbaszt.
- Mit csinálsz? - kérdezem.
- Már mondtam. Érdekel mi történik körülöttük, így hát követtem az egyiket. - fejével srégen oldalra bök.
Odakukucskálok, ahol két személy beszélget. Az általunk ismert fekete hajú, s egy szőke, oldalt rövidebbre borotvált hajú fiú. Végigpásztázom, ránézésre három évvel lehet idősebb nálam, de nem merek biztosat mondani karakán arcvonulatából fakadóan.
- Ismerős a szőke? - kérdezi.
- Nem. - vonok vállat - Bár a többieket sem láttam még itt. - utalok a karizmatikus társaságra.
- Pedig velünk kezdtek néhányan. Egy-kettőjükkel összefutottam már a folyosókon.
- Igen?! - értetlenkedek - A kávézóban még azt mondtad, nem ismered egyikőjüket sem.
- Nincs mentségem, megbabonáztak. - huncut mosolyra húzza ajkait - Nézd! - maga elé mutat - Eltűntek.
Az lehetetlen. Nem történhetett meg. Fél percre vettük le róluk a szemünket. Csak fél perc. Hova tűnhettek ennyi idő alatt a park kellős közepéről?
- Menjünk vissza. - sóhajt MinSeo megadóan.
Nem ellenkezem, egyszerűen csak követem.
Az előadótermünkhöz érve, épp elszállítja a holttestet. A rendőrség Kim professzort nyaggatva próbál minél több információt kideríteni az üggyel kapcsolatban, de már most tudom, hogy reménytelen. Az a test agyon volt karmolva, a nyakán kés nyomai húzódtak. Kim professzor rosszkor volt rossz helyen. Ennyi.
- HaNa, gyere! Vissza kell mennünk a terembe. SungJae már bent van.
Egy ideig még kint álldogálok, csodára, vagy hasonlóra várva, de feladom, s besétálok. SungJae a szokásos helyén ül, ám mellette egy szabad hely sincs. Kérdőn MinSeora pillantok, aki pár sorral lejjebb foglalt helyet, egy szélső padnál. Ugyan olyan értetlenül néz vissza, így keresek magamnak egy szabad helyet, nem érdekel hol, csak ülhessek. Felkullogok pár fokot a lépcsőn, minden hely foglalt. Tovább sétálok, semmi. Elcammogok SungJae mellett, aki egy mosolyt küld felém, de csak a haraggal teli arcom kapja viszonzásul, amiért egyetlen egy helyet sem volt képes foglalni számomra. Tovább sétálok, a legfelső sorokhoz. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, mikor megpillantok egy szabad helyet. Még hozzá szélsőt. Nem kell idegenek hálójába vergődnöm magam. Ez az!
- Szabad? - udvariasságból megkérdezem, de ha nemet mond, lenyisszantom a fejét.
- Persze. - fordul felém az egyik karizmatikus személy.
Francba! Miért nem néztem meg jobban, mielőtt ideloholtam?! Leülök, s próbálok normálisan viselkedni. Csak a táblát figyelem, még ha a professzor bent sincs. Nem szabad felé pillantanom. Nem szabad. Najó, csak egyszer.
- JungKook. - mosolyog, amint odapillantok.
- JungKook.. - ismétlem szavait mosolyogva.
- Te?
- Áh! Persze. - sóhajtok - HaNa.
- HaNa. Szép név. Örülök, hogy végre beszélhetünk. - nyújt kezet.
Először értetlenül pillantok le, majd vissza arcára. Fiúk között megszokás ez a fajta üdvözlés, de nekem miért nyújtja a jobb kezét?!
- Köszönöm. - nyújtom jobb karom, majd határozottan megrázom kezét.
Ujjaim bizseregnek érintése hatására. Nem hagyom, hogy észre vegye, de kellemes érzés tölt el. Mintha keze melege egyben a búvóhelyem is lenne. Furcsa. Kezeink eltávolodnak, s újra szembe fordulok a táblával. Mindenfelé nézek, csak bal oldalamra nem. A professzor lomha léptekkel sétál be, majd becsukja maga mögött az ajtót, és felénk fordul. Mormol valamit, arról, hogy ne híreszteljük az órán történteket, nem tenne jót az iskola hírnevének, így nem verik nagy dobra. A rendőrség szép halkan, csendben utána jár az esetnek, nem kell félnünk.
Mind ezt alig hiszem, és úgy hallom, JungKook is kételkedik a professzor szavaiban. Halk kuncogásából csak úgy árad a gúny, szánalom. Kérdőn felé pillantok, de figyelmen kívül hagy.
- Mi olyan vicces? - hajolok elé, hogy kénytelen legyen rám szegezni tekintetét. Utálom ha átnéznek rajtam, mikor az illetőhöz beszélek.
- Ezzel még nincs vége. A rendőrség nem fogja elkapni a gyilkost. - von vállat, majd a padra fekteti fejét. Szemei mágnesként tapadnak rám, reakciómat lesi.
- Ki tudja. - tettetem a nyugodt, hiszékeny kislányt.
- Én tudom. Semmi esélyük. Újabb mészárlások lesznek, és nem csak az iskola lesz bepiszkolva.
- Miért vagy ilyen magabiztos?  - könyökölök vele szembe - Te vagy a tettes? - húzom gúnyos vigyorra számat.
- Nem lehetetlen. - viszonozza vigyorom.
Beszállt a játékomba!
- Milyen eszközt használtál, hogy ilyen vágások nyomai maradtak? Elég szadista módszer.
- Körmök. - tekintete játékosból komollyá változik.
- Egy lánynak nincsenek olyan gyilkos körmei. Neked hogy lenne? - nevetek poénján.
- Megmutassam? - bal szemöldöke feljebb emelkedik.
- Tessék? - értetlenkedek. Egészen idáig azt hittem, játék az egész. De tekintete mást árul el. Komolyra fordult a helyzet. Mikor, és hogyan, arról fogalmam sincs.
- Mindegy. - legyint, majd feltápászkodik az asztalról. Csengettek. Mindenki halk mozgással hagyja el a termet. Sokan még az enyhe sokk hatása alatt lehetnek, gondolom. A vártnál kevésbé rázott fel a történtek, és ahogy elnézem, Minseo is az én táborom gyarapítja. Ismét futni látom, egyenesen a kijárat felé. Nincs időm, mindjárt kezdődik a töri órám.
Francba a törivel! Én is futásnak indulok, s nem állok meg, míg loholva, de utol nem érem barátnőmet. Ijedtében sikít egyet, majd kifújja a levegőt.
- Hagyd ezt abba. - hangom ellenállást nem tűrő, még én is megijednék, ha nem önmagam lennék.
- Mind együtt vannak. Nem igaz, hogy nem érdekel!
- Ezt a kérdést biztos nekem szántad?! - célzok a nem törődöm viselkedésemre, amely alól csak két személy kivétel, Minseo és SungJae.
- Igaz is. - sóhajt - De nem vagy az anyám, hogy vigyázz rám.
- Igazad van, nem vagyok. De egy szemrebbenésembe se kerül, és mozgásképtelenné tudlak tenni, akármennyire is nincs hozzá kedvem. - ez ellen nem tud mit tenni MinSeo. Ismer annyira, hogy felismerje, komolyan beszélek.
- Menjünk órára. - adja be a derekát, s lehajtott fejjel kullog el mellettem, rám sem nézve.
- Órák után a parkban találkozunk. - indulok az ellenkező irányba.
Jung Professzor hatalmas beleéléssel meséli elmondása szerint, az egyik legkedveltebb háborúját. Mit ne mondjak, a fejemben is háború készül kitörni. Nem is akármilyen. Hogy lehet akkora idióta MinSeo, hogy egy rakás bizarr srác után futkározik, akár egy naiv kislány, aki a cukros bácsit követi?! Arról nem is beszélve, hogy mind elég abszurdul viselkednek. Kezdve a Jungkook gyerekkel. A kis trécselésünk elég szokatlan hangnembe ment át előző órán. További mészárlások, és karmok? Könyörgöm, nem egy tízévessel beszélt.
A csengőt hallva megindulok kedvenc helyem irányába, ahol barátnőm egy padon ülve vár.
- Nem lógtam el. Ha nem hiszel nekem, nézd meg a jegyzeteim. - dobja maga mellé oldaltáskáját, amelyből egy füzet csücske kandikál ki.
- Hiszek neked. - visszaejtem helyére a vaskos tömböt, ölébe ejtem a barna táskát, majd helyet foglalok.
- Bocsi, hogy meggondolatlan voltam. Annyira felkeltették a figyelmemet, hogy elment az eszem. - ő töri meg először a ránk telepedett csendet, amelynek kifejezetten örülök.
- Legalább beismered. - felé fordulok, ám a háttérben olyan vélek felfedezni, amit a hátam közepére sem kívánok. Főleg most. MinSeo értetlenül néz rám, majd a háta mögé pillant.
- Ezt nem hiszem el! - ugrik fel a padról nem kis lendülettel.
- MinSeo.
- Figyelj, tudom mit ígértem, de ez egy véletlen. Jelenthet valamit. Mi csak beszélgettünk, ők pedig felbukkantak. - szemei úgy csillognak, akár égen a csillagok.
Feléjük pillantok ismét, s végigpásztázom mind a hetüket. Egy valami jut csak eszembe, ám ez a gondolat sem rám jellemző. Karizmatikus társaság, az biztos.

3.fejezet

A megmaradt utolsó hetünket a nyárból MinSeo előre megtervezte, és aszerint is cselekedtünk. Az állatkerttől elkezdve a tekézésig mindenhol jártunk, ahova csak az időnk engedett bemenni. Még élményfürdőben is jártunk, de csak is MinSeo nyaggatása végett.

Az utolsó szabad napunk estéjét otthon töltöttük - szerencsére - ruha válogatással. Oh, azt elfelejtettem említeni, hogy hatalmas vásárlást tartottunk, és a ruhák egyharmada tartozik hozzám. Ezzel nem MinSeot próbálom kritizálni, csak jobb, ha tisztában vagytok a tényekkel.

- Újra itt. - sóhajtok.

- Úgy csinálsz, mintha utálnád ezt a hatalmas épületet.

- Utolsó évünk MinSeo. Szenvedés lesz. - nevetek.

- Nem fogom túlhajtani magam. - von vállat.

- Most meg kellett volna lepődnöm? - felé fordítom a fejem, közben szemöldököm az egekbe emelkedik.

- Hagyj már! - kínosan mosolyog.

- Meg se szólaltam. - mondom dallamosan, majd belépek a kapun, s az egyetem parkja felé veszem az irányt.

Szeretem itt tölteni a lyukas óráimat. Kellemes a légkör, és maga a park is gyönyörű. Melegséget áraszt, amely néhány kemény óra után nagyon jól jön. Előkotrom a fülhallgatómat, s egyből be is dugom a fülembe. Szempilláimat lehunyom, s mélyet szippantok a levegőből. 

Hirtelen valaki levágódik mellé, oldala a bal felemnek nyomódik. Haraggal a szemeimben pillantok oda, de el is száll minden, amint megpillantom SungJaet. 

- HaNa! - mosolyog, akár egy kisgyerek. 

- SungJae! - biccentek hatalmas vigyorral az arcomon.

- Milyen volt a nyár? 

- Voltam otthon egy hetet. - dobom táskám mélyébe a fülesem, s újra rápillantok  - Az egyik barátnőm nagyon meg akar ismerni. - lököm vállba.

- Magyar lányok. - fantáziál.

- Idióta. - forgatom szemeim - Visszavonom, amit mondtam.

- Ne már! - ölel át - Tudod, hogy téged szeretlek a legjobban. - állát a vállamra hajtja, úgy beszél tovább - Hiányoztál.

- Te is nekem. - elnevetem magam, s táskám után nyúlva felállok - Jössz irodalomra?

- Ennyit a meghitt pillanatokról. - duzzog.

- Ezért értik félre az emberek a kapcsolatunkat, féleszű. - neki dobom a táskám, amelyet sikeresen el is kap - Viszed nekem, ugye? - hangom erélyes, esélye sincs ellenkezni.

- Semmit sem változtál. - röhög. Közelebb lép, s kezével enyhén fejem búbjára üt, majd elindul.

- Hé! Ezt most miért? - futok utána.

- Féleszű?! - néz rám kérdőn.

Gesztusként csak vállat vonok, s mosollyal az arcomon sétálok be az egyetem ajtaján. Véglegesen elkezdődött az új tanév. 

Igaz is, SungJaet még nem ismeritek, igaz? Az egyetem első napján mellette maradt csak hely irodalmon, így sodort minket egymás mellé  a szél, és azóta is elválaszthatatlan barátok vagyunk. Se több, se kevesebb, csak barátok, mielőtt valaki kételkedni kezdeni. Imádni való, humoros, helyes, jó teste van, de a második legjobb barátomként tekintek rá. Mindig kisegítjük egymást, közvetlenek vagyunk, s ez az oka, hogy félreértenek minket. Ha az utcán egy srác megpuszil egy lányt, azt az emberek úgy veszik, hogy együtt vannak. De nálunk ez normális, hétköznapi. Mondhatni a bátyámként tekintek rá, aki mindent tud rólam. Persze, ő is beavat a titkaiba, azokba is, amelyeket nem biztos, hogy hallani akarok. Tudjátok, a fiús témák, mint például, ha pornót néz. Ez az egy téma van, melyről nem szeretek beszélni. Senkivel sem.

- SungJae! - ugrik hátára MinSeo.

- Kisasszony, ha nem szólsz, észre sem veszlek, a pehely súlyodból adódóan. - nevet.

- Nem hogy örülnél, hogy nem száz kilósan ugrálok rád.  - üti nyakon barátnőm, s lepattan róla, megigazítja a táskáját, s közénk sétál - Mikor találkoztatok?

- Amíg neked órád volt. - mosolygok.

- HaNa, beszélhetnénk hamar? - áll meg SungJae, s komoly tekintettel néz le rám, szinte már könyörög.

- Szerelmet vallasz oppa? - csillognak Minseo szemei. Mindig szeretett ezzel idegesíteni minket, mára már hagyománnyá vált számára. 

Nem törődök az előttem szólóval, helyette teszek egy lépést előre, s SungJaere nézek.

- Baj van? 

- Eszembe jutott valami, amire kíváncsi lennék. 

- Mondjad. - vonok vállat hanyagul. Nincs olyan, amire nem válaszolnék neki őszintén. 

- Egy héttel ezelőtt jöttetek vissza, igaz? Voltatok a városban kedden? 

- Igen. MinSeo mutatott egy nagyon jó kávézót. - bólogatok.

- Ki volt az a srác, akivel nagyon elmélyülten beszéltél, egy kisebb utcán? - szemeivel fürkészi arcom, amely érthetetlen tekintetet fest magára az előbbit hallva.

- Miről beszélsz? - kérdezzük egyszerre barátnőmmel.

- Van egy park, ahova kevesen járnak, és te ott voltál egy korunkbeli fiúval. 

- Várj. - szakítom félbe - Hogy nézett ki?

- Mégis miért kérded? Te beszéltél vele. Én csak...

- Csak mondd, legyél szíves. - határozottan beszélek.

- Magas, száznyolcvan körül lehetett, fekete haja volt, amely a homlokába hullot. Miért? Nem te voltál?

- Nem tudom.

- HaNa! Azt mondták eszméletlenül találtak rád. Lehet beszéltél előtte valamelyikükkel? 

- MinSeo, miről beszélsz? - emelkedik a hangszíne barátunknak, s egyre idegesebb lesz.

- Még nem volt időm elmondani neki MinSeo. - sóhajtok - Ne hozd fel ezt. - karon ragadom mindkettőjüket, és az előadó teremhez tartunk - Óra után elmesélem SungJae. 

- Ajánlom. - sziszeg.

Leülünk az első olyan helyre, ahol három hely szabadon maradt. Az óra csengetéskor kezdetét is veszi, a professzor már az első órán belevág az anyagba, nem kímélve a kiürült agyunkat sem. MinSeo egész órán a telefonját nyomkodja, csak tudnám, hogy lehet ilyen magatartással jó tanuló. Bal oldalamon SungJae épp engem bámul, mikor odapillantok.

- Mi az? 

- Szép barna lettél. - biccent.

- Úgy tudtam, a koreai fiúk jobban szeretik a fehér bőrű lányokat. 

- HaNa, gyönyörű vagy. - felém nyúl, s hajam végét kezdi piszkálni - A kékeszöld szemeid, a szőkés hajad, s mégis koreai vagy.

- SungJae, óra van. - köhécselek. Vannak pillanatok, mikor meginog a bátorságom, de tudom, hogy csak jókedvéből adódóan bókol nekem ez a tökkelütött.

- Tudom. De ezt az anyagrészt már rég megtanultam. - von vállat.

- Hülye zseni. - fintorgok.

Visszapillantok a táblára, s gyors jegyzetelésbe kezdek. 

Az óra utolsó perceiben a tanár a kréták után kutakodva nyitogatja az asztal fiókjait, ám, elmondása szerint a takarítok elfelejtették, hogy megkezdődött a tanév. Kim professzor felkapja a kulcscsomóját az asztalról, s hátra sétál a szertárhoz, hogy kinyissa. Amint kitárja az ajtót, valami azzal együtt esik előre, egyenesen a professzor mellé. Egy holttest. Egy harmincas éveiben járó, korom fekete hajú nő holtteste. Párat pislogok, mire eljut a tudatomig, mit is látok pontosan. 

Gyenge sikoly szökik ki a számon, ám ezt követően van, aki fénysebességgel rohan ki a teremből, van aki a rémülettől mozdulni sem tud. A maradék sikoltással próbálja magát nyugtatni. 

SungJaere pillantok, aki meglepetésemre nem a szertár felé pislog, hanem egy elöl ülő fiúra. Nagyon ismerős fekete haja van, mintha...Igen, ő az múlthétről. De miért néz felé ilyen rémülten? 

És miért nem lett egy cseppet sem ideges az elöl ülő srác? 

- Mi történt? - ront be egy másik professzor, akit eddig még sosem láttam itt. 

Odafut az irodalom professzorunkhoz, s mély beszélgetésbe kezdenek, majd mindenkit kiküldenek az óráról. Első irodalom óra elhalasztva. Legalább a dolgok pozitív oldalát is figyelembe veszem.

- Fúj! Még szerencse, hogy nem láttuk az agyon karmolt testét. - borzong össze MinSeo.

- Honnan tudod, hogy..

- Elölről mondta valaki. Sokkos állapotba került a lány. 

Körbepillantok a tömegen, figyelve az emberek reakcióit. Megakad a szemem egy fiú csoporton, akik közvetlenül az ajtó mellett állnak, s nem tűnnek rémültnek. Kicsit sem. A vörös hajú odébb lép, így megpillantok még két arcot. Ők azok. A vöröske, szöszke, és két idegen mellettük. Pontosabban egy. Az egyikük nem más, mint aki megakadályozta az esésem a padkán. Miért vannak itt? Új diákok? Vagy csak nem vettem eddig észre őket? 

2.fejezet

Nagy erővel rántom ki magam előtt a kávézó ajtaját, nem félve, hogy kitörhet. Balra indulok, amerre láttam a szőkét elfutni, többiekkel a nyomában. Sietve kapkodom a lábaimat, remélve, hogy valamelyikük hátát még megpillanthatom, hogy tudjam, merre tovább. Amint végig fut agyamon ez a gondolat, a vöröske szürke dzsekije jelenik meg előttem. Hamar követem egy kis utcába, amely a házak szűk rései között vezet ki egy hatalmas, füves-bokros parkba. Megtorpanok a panelház falának árnyékában, reménykedve, hogy nem vettek észre.
Mind a négyen itt vannak. Szemeim automatikusan a szőke hajú fiút keresik, de csak lehajtott fejének púpját tudom megpillantani a többiek körülállása végett. Értetlenül hunyorgok, egyre erősebben tépem alsó ajkam, s várom, hogy valami történjen. Egy váratlan pillanatban megváltozik a légkör, a converse cipős fiú erőteljesen ellöki maga mellől a többit, s mintha dühöngene. Nem látom pontosan, próbálok fókuszálni, szemeim egy vékony vonallá préselődnek, s így próbálok rájönni mit művel a szöszi. Fejét ide-oda rángatja, mint aki nem százas, kezeivel próbálja nyugtatani önmagát, de nem látom eredményesnek ezt a cselekedetét, inkább csak rosszabbodik a helyzet.
Két oldalról lefogják, s a világos barna hajú fiú, - akivel a felejthetetlen találkozásom történt - , nyugodt testtartásban beszél hozzá. Nem értem, épp csak elér hozzám a hangszínének hulláma, de egyetlen egy dologban biztos vagyok. Ugyan azt ismétli, mintha kántálna.
Kíváncsi vagyok. Érdekel, hogy mi történik alig pár méterrel előttem. Jobban, mint azt gondoltam. Előrébb lépek, s már az sem érdekel, ha észrevesznek, csak had pillantsam meg az arcát mindegyiküknek, hogy biztosra menjek. A fekete hajú fiú felkapja fejét, s odaadóan fülel, gondolom meghallott. Mielőtt még észrevehetne, újra a szőkére kell koncentrálnia. Már nem kántálnak, nem is próbálnak jól bánni vele. Mind a hárman hatalmas erővel esnek neki, mintha egy élet múlna rajta.
Még egyet lépek előre, teljesen kiérve az árnyék takarásából. Ám vissza is ugrok, amint megpillantom a szőke arcát, amely más, mint egy emberé. Szemfogai hatalmasak.  Tisztán látom, nem hallucinálok. Akaratlanul is, de felkiáltok, s kezeim a szám elé tapasztom, remélve, hogy nem hallották meg. Igaz, ezzel a tévhittel csak magam próbálom nyugtatni. Mind a négyen felém fordulnak, s a fekete hajú, farmer dzsekit viselő egy szempillantás alatt előttem terem.
- Szia! - mosolyog, mintha csak egymásba futottunk volna, normális helyen, normális körülmények között.
- Szia! - viszonozom köszönését, de a döbbenet nem tűnik el arcomról.
- HoSeok vagyok. Hát te? - billenti jobbra fejét, eltakarva ezzel a többieket.
Egy lépést hátrálok, így újra látom a parkban lévőket, de követ, s újra látásom gátolja.
- HaNa. - mondom a lehető legegyszerűbben.
- Hm. Szép név. - bólint - Mi járatban erre? Nem sokan szoktak itt mászkálni.
- Áh! Csak észrevettem, hogy rosszul van. Gondoltam segíthetek. - mutatok HoSeok mögé.
- Semmi baja. - legyint.
- Nekem nem úgy tűnik. - nézek rá szúrós tekintettel.
- Mondom. - nevet.
- Egy embernek nincsenek akkora szemfogai.
- Miről beszélsz? Mindenkinek vannak szemfogai. - hangja akár a penge, olyan éles.
- Direkt teszed a hülyét, igaz? - forgatom szemeim - Mindjárt megnézem magam, és kiderül!
Határozott mozdulattal ellököm az útból, s kikerülöm, hogy odasiessek a többiekhez, mielőtt még keresztbe tesz nekem ez a HoSeok gyerek.
- Állj meg! - karon ragad, s maga elé húz.
- Mit művelsz?! Eressz!
- Miért vagy ennyire kíváncsi? Csak egy csapat srác vagyunk.
- Mert valami nincs rendben veletek! - kiáltok torkom szakadtából - Azt mondtam, eressz! - rángatom kezem, de semmi haszna.
- Jobb lesz, ha visszamész MinSeohoz. Mindkettőnk érdekében. - enyhül meg tekintete.
- H-Honnan tudod?
- Hallottam, hogy így szólítod. - von vállat.
- Hallottad? Hallottad?! - az agyam egy ép szeglete arra ösztökél, hogy azonnal tűnjek el innen, hisz valami nagyon nincs rendben, de a kíváncsiságom ismét legyőzi, és még nagyobb bátorsággal szólalok meg - Hogy hallhattad volna?! Megőrültél? Nem vagy százas!
- Ebből elég! Nem akarlak bántani. Menj vissza a kávézóba!

Nem törődök szavaival, csak a lehetőséget keresem, hogy a parkba pillanthassak. A légkör még mindig feszült, és a szöszi egyre jobban elveszti az eszét. Csak tudnám, miért?! Egyre jobban hadonászik, s a szemei is kezdenek tündöklő fényt ölteni. Biztos a Nap, ahogy MinSeo is mondta. Felpillantok az égre, ám az égitest egy milliméterje sem látható, csak a felhők sűrűsége, amelyből parányi esőcseppek hullnak. Hirtelen belém hasít a felismerés, s visszakapom a fejem a szőkére, akinek szemei most már tisztán láthatóak. Pirosak. Határozottan pirosak.
- A szemei! - kiáltok, hogy magam is elhiggyem.
- Francba! Mondtam, hogy menj vissza! - szitkozódik még mindig a kezem fogva - Nem akarlak bántani, de nem adsz más lehetőséget.
- Bántani? Miről beszélsz?!
Valami azt súgja, ideje futásnak eredni, ám előtte még bal kezem ki kell szabadítani, ami nem lesz egyszerű. Rángatom jobbra-balra, fel-le, de nem engedi. Nincs mit tenni. Utálom, ha meg kell erőltetnem magam, de Hoseok más lehetőséget nem hagy. Határozott mozdulattal ragadom meg jobb kezemmel kezét, amely fogságban tart, s minden erőmet bevetve, lábaimmal alaptámaszt biztosítva emelem át magam felett. Meglepetésként éri az akcióm, kezem ismét szabad,  s a park felé indulok, hisz a szűk járdán HoSeok állja az utam. Nem gondolkodom, csak futok a fiúk irányába, akik észrevesznek, ám figyelmen kívül hagynak.
- Felesleges futnod.
- Aish! - szitkozódok ijedtemben. HoSeok úgy jelenik meg előttem, mint a villám csapás.
- Előre is elnézést HaNa, de nincs más választásom.. - szemei lágyak, érzelmekkel fűtöttek.
- Miről beszélsz?
Időm sincs újabb kérdést feltenni, megragad, s halántékon üt. Pár másodpercig még halványan látom a zöld gyepet, a fák lombjait, a fiúk döbbent tekintetét, s azt a bizonyos piros szempárt, amely ebbe a helyzetbe késztetett. Nem sokkal ezután minden elsötétül, s megszűnik lézeni a világ számomra.

Érzem, hogy hasogat a fejem, s a karjaim is fájnak, zsibbadnak.
Olyan jó érzés csak feküdni, és nem gondolni semmi másra, csak a csendre, amelyben nyugalom rejtőzik. Érzem, hogy valaki rángatja a testem, mintha fel akarna ébreszteni, de nincs erőm. Mély levegőt veszek, s résnyire nyitom a szemeim. Egyenlőre ez is megteszi.
- HaNa! Végre! - borul nyakamba MinSeo.
- Uhm. - parányit bólintok, közben pislogok egyet.
- Fáj valahol?
- Csak a fejem. - mosolygok, hogy nyugtassam aggódó tekintetét.
- Hála Istennek! - halkan sóhajt egyet, majd felültet.
- Hol vagyok? - nézek körbe.
- A kávézóban. Nagyon megijesztettél. Egy idő után kezdtem aggódni, és utánad mentem. De sehol sem voltál, aztán az egyik srác jelent meg mellettem, veled a karjaiban. - hadarja.
- Miért lettem eszméletlen?
- Nem tudják. Ájultan találtak meg az utcán egy falból kiálló vascső alatt.
- És azt feltételezitek abba rohantam bele. - fejezem be a tényt, amely számomra is egyértelmű.
- Igen. De nem emlékszel? - csodálkozik.
- Nem nagyon - szisszenek - Minden olyan homályos.
- Nem baj. Majd eszedbe jut. A lényeg, hogy jól vagy! - von karjába egy ölelésre, amelyet jajdulva, de viszonozok.
- Oh! Felébredtél? - lép mellénk egy magas, vörös hajú fiú.
- Igen. - faképpel nézek felé. Idegenekkel nem szoktam szimpátiát kialakítani, és nem most fogok ezen változtatni.
Emlékszem! A négyfős fiú csapat egyik tagja. De miért van itt?
- Miért vagyok itt? - nevet - Aggódtunk. - von vállat.
- Áh... - bólintok.
Körbenézek, s megpillantom a többieket is, egy asztallal odébb. Ott, ahol mi ültünk, mielőtt elrohantam.
Alig emlékszem pár pillanatképre az után, hogy kiléptem az ajtón, így nincs miről beszélnem velük, így elveszem MinSeotól a táskám, jelezve, hogy mehetnénk. Hamar kapcsol, s ő is vállára teszi a magáét. Udvariasan biccentek egyet fejemmel az ablak melletti asztalhoz, és kisétálok a kávézóból.
Csendben lépkedek barátnőm mögött, aki szokatlan módon nem faggat. Hirtelen neki ered az ég, mintha dézsából öntenék. Alig van időm reagálni, már csöpög ruháimból a víz. Óvatosan beletúrok a táskámba és kiemelem a fekete esernyőm. Próbálom felhúzni, de nem sikerül. Kezeim egyre remegnek az idegtől, lábaim össze-vissza lépkednek.
- Aish! - szitkozódok - Nyílj már ki! - ütöm meg szabad kezemmel az ernyőt.
MinSeo már jóval előttem jár, esernyője felhúzva. Amint észreveszem futásnak eredek, hogy mihamarabb biztonságban érezhessem magam, mintha már nem lenne mindegy számomra. A járda szegélyen kacskaringózva megbotlok saját lábamban, s hátra esek. Vagyis, estem volna, ha valaki nincs oly kedves, hogy megtart. Igaz, a fájó karom szorítja, mintha az élete múlna rajta, jelen pillanat örülök, hogy nem lettem egy csupa kosz.

- Köszönöm szépen! - állok stabilan lábaimra, hogy elengedhessen.
- Legközelebb figyelj oda. - mosolyog egy fiatal, barna hajú srác.
Nem tudom miért, a kisugárzása teszi-e, vagy egyszerűen csak kirívó megjelenése van, de szemeim rátapadnak, s minden egyes porcikáját jól az eszembe vésem. Kusza tincsei a homlokába hullva takarják el szemöldökének nagy részét, füleiben egy-egy fülbevaló díszeleg, piros pamut pulóvert visel egy kék hátizsákkal a hátán. Mosolya szikrázik, mintha nem egy idegenhez, hanem közeli barátjához beszélne. Szemei kávébarnák, olyan, amelyben elveszek.
- Rendben. - meghajlok, majd ott hagyom. MinSeo mellé érve átkarolom a karját, s ketten sétálunk a piros Jaguar felé egy esernyő alatt, amely épp hogy elég kettőnknek.