6.fejezet

Sétálok erre, sétálok arra, mindenhol jobb, mint otthon.

Könnyeim ismét utat törnek maguknak, elhomályosítva ezzel a látásomat. Csupasz talpaimba fájdalom nyilall, minden apróság belemélyed puha párnáimba, ezzel agyondöfve talpamat. Mindenem ott hagytam abban a házban, mely egyszer az otthont jelentette számomra. A cipő sem kivétel, egyedül telefonom szorítom hatalmas erővel, nehogy kiessen gyenge mancsomból. Sóhajtok, majd felpillantok az égre, hol a hold sem kandikál ki a felhők sűrű takarójából, így fénye is takarásban, mely világosságot hozhatna eme sötét éjszakába. Kezem rezgésére eszmélek fel, pontosabban a bele nyomorgatott készülékére. Kit érdekel ez már?! Kedvem, s erőm sincs senkihez. Senkihez. De a telefonom megállás nélkül újra, s újra felcsendül, ezzel idegesítve a csendet, amely körülvesz. Lomhán lepillantok bal felemre, kinek juthatok eszébe ilyen későn.

- Mondd. - alig hallhatóan, de belemorgok mikor fülemhez emelem a fekete telefont.

- Hol vagy? - MinSeo aggódó hangja arra utal, tudja hogy elfutottam otthonról - ismét -.

- Hol vagyok? - nézek körbe - Nem is tudom. Talán még Szöulban. - keservesen felnevetek.

- Ne szórakozz te lány! - kiabál - Hol vagy? - újra felteszi kérdését, hisz ismer annyira hogy tudja, csak magányra vágyom, ezért vagyok ilyen.

- Két utcával lejjebb. - tömör, de lényegre törő válasz. Ismerem, és tudom, hogy ezt hallva fut ki a szobámból, ahol eddig a kupleráj által mért károkat mérte fel.

- Ne mozdulj!

Mégis hova mennék? A Lábaim sajognak, kezemmel alig bírom megtartani azt a fránya telefont,és a könnyeim is elfogytak. Csak az arcomra ragadt sós folyadékot érzem, semmi mást. Hirtelen neki ered, ezzel lemosva minden mocskot testemről. Dörög, majd villámlik, ahogy az rendjén van. Sosem féltem a vihartól, de ebben a pillanatban a szívem kihagy egy ütemet a hirtelen vert zaj miatt. Reszketek egész testemben. A vihar lenne a kiváltó oka? Én magam sem tudom. Gyenge vagyok, akár egy vékony faág, melyen az emberek átsétálnak, s észre sem veszik, ahogy lábuk alatt kettétörik. Így érzem most magam. 

A csendet felváltja egy közeledő motor zúgása. Nem törődök vele, miért tenném? Fejemet lehajtom, s a bepiszkolt lábujjaimat kezdem el pásztázni. Olyan koszos...

Erős karok ölelnek meg hátulról, ebből kifolyólag nem MinSeo az, aki rám talált. Testem nem modul, hiába szorítják, csak hagyom had öleljen az idegen. Idegen egyáltalán? Kötve hiszem...

- Azonnal elviszlek innen, te idióta! - párat lép felém Minhyuk, hogy szembe kerülhessen velem.

Felnézek markáns arcára, bár ne tettem volna. Ahogy az eső szétmossa mindenét, olyan, akár egy ázott kutya. Az a fajta, amelyiket meglátod, és azonnal karba veszed, hogy hazacipeld. Most én is így érzek. Ahogy hamu-szőke haja vizesen hull arcába, ajkai közt parányi rést vélek felfedezni. Kapkodja a levegőt. Lejjebb tekintek, s feltűnik hiányos öltözéke. Se dzseki, de pulcsi, csak egy ujjatlan, mely napközben elég lehetett, de most éjjel, édeskevés.  

- Meg fogsz fázni. - ütöm mellkason, ezzel fejezve ki az aggodalmam. Az ég egyre nagyobb csatákat vív, s a dörgések hangja is erősödik.

- Én mit mondjak, butus?! - szinte már sír, hallom hangján. Újabb dörgés, amely a szívbajt hozza rám. 

Óvatosan Minhyuk óvó karjai közé bújok, hogy jobban érezhessem magam. Nem mondok semmit, csak átölelem izmos testét, amely az enyémhez hasonlóan hideg, hála a csapadéknak. 

- HaNa! - MinSeo hangjára kinyitom szemeim, majd elhúzódok Minhyuktól. - Nem esett semmi bajod, ugye?! - mér végig, majd magához húz, mintha csak ketten lennénk.

- Sajnálom. - se több, se kevesebb. Ennyit tudok kiejteni az ajkamon.

- Menjünk haza HaNa. - csuklón fog Minhyuk, jelezve, hogy motorján van még egy hely számomra.

Hátralépek egyet, ám lábam olyan erővel kezd szúrni, hogy felszisszenek. Nem mondom mi a baj, de mindkettejüknek feltűnik. 

- Hol a cipőd, te lány? - erélyesen kérdi barátnőm. Nem válaszolok, helyette újra felpillantok a komor égre, ahonnan minden félelmem forrása ered. Dörgés, villámlás, és az anyukám halála iránti bűntudat. Szinte már mardos, széttép.

- Annyira hiányzik! - fakad ki belőlem, s újra kibuggyannak a könnyeim.

Egyikük se szól egy szót sem, csak hallgatnak. Jobb is. Utálom, ha szánalommal néznek rám, és azért kedvesek hozzám. Az egyik legutálatosabb dolog az emberben. Szánalom.

- Ne hagyd el magad - ölel újra magához Minhyuk, közben egy puszit lehel nyakam azon részére, melyet elér. 

***

Azon az éjszakán jó párszor átfutott az agyamon, miképpen vethetnék véget az életemnek. Anyu után akartam menni, de nem engedték. Minhyuk és Minseo egy másodpercre sem hagytak egyedül azon az éjjelen, a családommal ellentétben. Ha rajtuk múlik, akár egy szikláról is levethettem volna magam, nem tűn volna fel nekik a hiányom. Mindegy is, felesleges ezeken a régi emlékeken rágódnom. Ami volt, elmúlt. 

- Engesztelésképp egy kávé? - sétál mellettem Minseo bűntudattal szemeiben, melyek csak akkor tűnnek el, ha hagyom magam.

- Legyen. - halvány mosolyt varázsolok ajkaimra, csakis az ő kedvéért.

Ezek után, egy szót sem mondunk, amíg az újdonsült kedvenc helyünkhöz nem érünk. Leadjuk a rendelést, majd helyet foglalunk egy ablak melletti asztalnál, ahonnan rálátás nyílik a kinti utca nyüzsgésére. 

- Mire gondolsz? - zökkent ki Minseo, bő tíz perc után.

- Semmire. Az a legegyszerűbb, ha nem gondolok semmire. Nincs mitől félnek, s aggódnom sem kell. Csak bambulok, a kinti életet fürkészve. - monoton hangon mesélem el gondolatmenetem, melyet nem szakít félbe senki.

- Túl kéne lépned rajta. Örökre bezárkózott akarsz maradni? - aggódik, de nem tud érdekelni.

- Egy határozott nő lettem. Ezzel nincs semmi probléma. - beleszürcsölök a vaníliás kávémba, amely lágyan csúszik le torkomon.

- Nem nyitsz mások felé! Hogy lesz így bárkid is? Én csak aggódom. - egyre hangosabban ecseteli szónoklatát, mintha ezzel elérné, hogy egyetértsek vele - Minhyuk óta csak Sungjaenek nyíltál meg. Ahhoz is kellett vagy négy hónap! 

- Hagyd abba. Nem akarok veszekedni, semmi kedvem.

- Neked sosincs semmihez sem kedved Hana! Milyen élet ez?! - kávéját óriási lendülettel hajítja az asztalra. eredményeképp kilöttyen jó pár csepp a műanyag pohárból.

- Neked nem mindegy? Mint láthatod jól megvagyok. Csak hagyj éni. - én is hangosabbra emelem a hangom, az sem érdekel ha bámulnak minket, hisz én mindenre tojok. 

- Nem is élsz! - szemeiben mintha undort vélnék felfedezni, s ez ösztökél olyan cselekedetre, melyet azelőtt megbánok, hogy véghez vinném. Áthajolok az asztalon, s kezemet a lehető legnagyobb erővel hajítom barátnőm arcának. Tenyerem is belesajdul, hát még az ő arca. Szemei kidülledve néznek vissza rám, egy szót sem szól, csak bámul engem. Helyemen ülve vagy százszor bocsánatot kértem már, de hangszálaim nem engedelmeskednek, így egy szó sem jut ki torkomon. 

- Nem tudsz mást, csak az erődet használni. Számíthattam volna rá. - lekezelő, szánalmas hangokat hallat, melyek rosszul esnek. 

- Én nem.. - mondatomat nem tudom befejezni, hét figyelő szempár észrevétele végett. Ledöbbenek, ahogy ráeszmélek arcuk vonásaiból, hogy szem- és fültanúi voltak mindennek, ami itt történt. 

- Nem akartad. Persze, te sosem direkt teszed ezeket, csak rutin és reflex. - Minseo mit sem sejtve folytatja.

- Hagyd abba. - szemeim még mindig a fiúkat fürkészik.

- Nem! Nem hagyom abba! Miért kéne rád hallgatnom? Az előbb pofoztál fel. - csapkod - Utoljára akkor okoztál bennem kárt, mikor meghalt az anyád! - utolsó szavai tudtomon kívül is feldühítenek.

Felpattanok a székről, táskámat a vállamra eresztem és minden szó nélkül indulok kifelé.

- Nem hagyhatsz itt! Ne menekülj folyton a problémák elől! - utánam indul, de meg is torpan, hiszen számára új látvány, hogy Jungkookék minket figyelnek. 

- Mi nem akartunk mindent hallani..- Suga óvatosan közelíti a helyzetet, de hiába.

- Akkor felejtsd el. Ne beszéljetek ezek után róla, és ne is agyaljatok az említetteken. Csak felejtsétek el. - hátrapillantok, hogy lássák érzelemmentes arcom, ezzel hitelesítve azt, amire kérem őket.

Minseo furcsa mód meg sem szólal, csak mellém sétál, de nem pillantok rá. Kerülöm tekintetét, ami ezzel jár, az Jungkook aggódó arcvonásai. Ha nem Minseora, akkor rá terelődik szemem világa.

- Ne nézz így rám! Ezt utálom a legjobban! - belül egy vihar tombol bennem, amely arra ösztökél, hogy szétverjem valaki fejét. Nem hagyhatom kitörni, Minseo is megmondta, csak erre támaszkodom.

Minden szó nélkül indulok a kijárati ajtóhoz, barátnőmmel a nyomomban, aki még mindig a földet pásztázza. Hallom, hogy valamelyikőjük utánunk indul, de nem törődök vele. Amint jobb karomhoz ér, már nem hagyhatom figyelmen kívül, s az ösztöneim sem nyomom el. Rámarkolok mindkét kezemmel csuklójára, és a földre dobom testét a fiúnak.

- Ne érj hozzám!- nézek most már érzelemmel a szemeimben Jungkookra. Düh. Ez az, amelyet árasztok magamból, és tessék, ismét az erőmre hagyatkoztam. 

5.fejezet

  Így együtt olyan karizmatikus társaság. Két éve a szaktársaim, de még egyszer sem figyeltem fel rájuk. Persze, hisz rólam van szó. Arról a lányról, akit semmi sem érdekel, hidegen hagyják a szórakozóhelyek zajos, zsúfolt helyei, és mindenek felett az emberek véleménye. Igen, ez vagyok én. Egy harcművész bajnok, ám  ezt próbálom leplezni. Ha valaki megközelít, csak egy határozott, jól irányított mozdulatomba kerül, és az illetőnek többet eszébe sem jut a közelembe férkőznie. 

- Rossz előérzetem van, Hana. - zökkent ki MinSeo - Valaki vérzik. - szavai mellettem reszketnek.

- Az a valaki Jimin. Óráról ellógott. - hanyagul, nemtörődöm stílusban felelek.

- Biztos történt valami. - bólint, hogy magát győzze - Menjünk közelebb.

Ellenkezni sincs időm, Minseo minden szó nélkül feléjük indul, maga mögött hagyva. Értetlenül indulok utána, s a fiúk mellett pár méterrel megállunk.

- Miért? - csak ennyit kérdezek, de már tudja mire gondolok.

- Innen szemügyre vehetjük Jimint. Nem érdekel, ha rosszkor vagyunk rossz helyen. Az egyetem parkjában vagyunk, semmit nem tehetnek velünk. És az sem biztos, hogy olyan különlegesek, mint amilyennek gondolom. - hadarja magabiztosan.

- Te megőrültél! - kiabálok.

Erre már a fiúk is ránk pillantanak, nem tettetve, hogy nem látnak. Jól tudom, éreztem, hogy idáig is figyeltek minket. Jobban, mint azt valaha.

- Hana! Mit keresel itt? - lép mellém Jungkook.

- Szia! - biccentek fejemmel, amolyan köszönésként - Csak erre jártunk. - vonom meg vállam lomhán. Arcomon egy kisebb mosoly sem észlelhető.

- Értem - ő viszont annál inkább mosolyog.

- Á! Az ájult leány. -  a fekete hajú fiú is mellénk áll, sarkában a többiekkel - Jól vagy?

- Persze. Miért? - értetlenkedek.

- Hananak hívják, Hoseok. - szól közbe Jungkook.

- Hana. Szép név, kislány! - a szőke, homlokába hulló hajú ugrik közénk - Yoongi vagyok, személyesen. De röviden csak Suga.

- Miért Suga? - csúszik ki számon.

- Hosszú sztori. Egyszer majd elmesélem. - üt vállba enyhén.

- V, ne csak bambulj, szólalj is meg. Megijeszted. - az oldalt leborotvált hajú szökken közénk. Úgy tűnik, ő amolyan vezető egyéniség - RapMon. - biccent fejével, melyet viszonozok - Az imént említett Taehyun, a vörös Jimin, és a mellette álló szépfiú Jin. - mutat mindegyikre külön-külön.

- MinSeo vagyok. - köszön mindenkinek a jobbomon lévő, aki eddig Jimin kezét fürkészte, kinek karján egyetlen karcolás nyoma sem látható, nem hogy vér.

- Jin, érzem a szagát. - szól halkan, mégis hallhatóan Suga.

A fiúk mind egyszerre mozdulnak, s a kijárat felé indulnak. Utolsóként Jungkook még megfordul, s aprót bólint köszönésként. MinSeo utánuk indulná, ám erőteljesen csuklón ragadom, és visszarántom magam mellé.
- Meg ne próbáld! Nem hiányzik semmilyen fajta balhé.
- HaNa! Nem hiszem el. - nevet kínosan hajába túrva. - Miért nem mehetek legalább egyszer utánuk?!
- Csak szétvernék a segged.
- Nem banditák. - hangja még mindig dühöt áraszt, de szokásomhoz híven nem törődök vele. - Amúgy is, te mindenkit levernél. Százan is mehetnek ellened, senkinek se lenne esélye. - imitál bokszolást a levegőben.
- Nem mondtam, hogy miattad megerőltetném magam. - halvány mosoly húzódik ajkaim szélére. Ritka pillanatok egyike.
- Dehogynem. Ahhoz túlságosan fontos vagyok a számodra, hogy végignézd ahogy szétvernek. - mondandójából telefonja csengése szakítja félbe. - Anya.. - felveszi, és csak hallgatja, ahogy ismét szidják -gondolom-.
- Na? - kérdezem, mikor kinyomja a készüléket.
- Bárcsak...bárcsak valami komoly történne vele, hogy rájöjjön mennyire is fontos vagyok számára! Bárcsak balesete lenne! - kiabál dühében. Egyből leesik miről vitatkozott, ám ez sem ad rá okot, hogy az édesanyja halálközeli élménybe juttatását kívánja.
- Vond vissza amit mondtál Kang MinSeo! - erélyesen, szinte már parancsolva emelem fel hangom. Szemei kidüllednek, s könnyel telnek meg, amint ráeszmél, mit is mondott előttem.
- Jaj HaNa. Én nem úgy gondoltam, jól tudod. - oldalról átölel, de nem viszonozom. Villámként csap belém az emlékek hada, melyek életem legrosszabb időszakát töltik ki. Akkor döbbentem rá mindenre, és szakadtam el a családom megmaradt tagjaitól, lélekben.

***

Sírtam. Egyre csak sírtam megállás nélkül. Az édesanyám meghalt, és én vagyok érte a felelős. Senki más, csakis én. A tizennyolc éves Lee HaNa, akit egyedül az anyja tekintett a lányának, családtagjának, ám ő elment, és egyedül maradtam. Apám egyre csak vert az eset után, így vezette le a feszültséget, amely a szerette elvesztése végett felgyülemlett benne. Hogy mérges vagyok-e a tette miatt rá? Nem. Megértem, sőt, ha ő nem, én tettem volna valamit magammal az irdatlan bűntudat eredményeképp. Most is, a temetésen sincs másként. Mindenki lopva tekint rám, szemeik tele van undorral, félelemmel. Mintha az ördög teremtményét szemlélnék.
Haza érve a nővérem se fogja vissza magát. Útja egyenesen az emeletre vezet, ott is a szobámba. Mindent, ami az útjába kerül a földre dob, széttör, esetleg nekem hajítja. Tűrök mindent, amit csak mond, amit csak nekem hajít. Érzem, ahogy karomon végig folydogál a vér, amely az imént nekem repített kis üvegfigura szilánkjai által szerzett sebből merít egyre többet. Ezt látva az idősebb testvérem csupán gúnyosan felkacag.
- Ezt érdemled te fruska! Mielőbb tűnj innen. Látni sem akarlak! - nekem hajítja az asztalomról leemelt fotókeretet, s a földre esve az üveglap szilánkokra törik, a benne heverő fotó itt-ott karcosan tekint vissza rám.
Ekkor minden elszakad bennem. Lábaim, karjaim felmondják a szolgálatot, s mint egy rongybaba hullok a földre, térdeim kárára. Egész testemben remegek, hatalmas hajzuhatagom szanaszéjjel áll, könnyeim lefolyatják azt a parányi sminket is, amelyet magamra kentem reggel, hogy a lehető legemberibben nézzek ki a temérdek gyász után. Testvérem velem ellentétben határozottan indul ki a szobámból, de mellettem megtorpan.
- Remélem legalább annyira fáj, amennyire azt kívánom, hogy eltűnj erről a földről! - mondandóját elsőre nem értem, ám hamar értelmet nyernek azok a megátalkodott szavak.
Hajamat olyan erővel húzza, hogy fejem is vele esik oldalra. Újból kikandikálnak azok a fránya könnycseppek, nem engedik magukat eltüntetni. A mellettem álló jól szórakozik rajtam, kezével még mindig erőteljesen markolja hajam egy részét, s jobbra-balra kezdi húzogatni, ezzel rángatva fejem is. Önelégült nevetése olyan, akár a sátáné, aki megkapta a poklába szánt új zsákmányát. Innen már nincs menekvés. Egyre inkább úgy érzem, itt a vég számomra.

Ahogy testem jobbra-balra húzza hajamnál fogva, néha oldalba rúg magassarkúja hegyével, érzem, mindjárt elájulok a fájdalomtól. Váratlanul valami bevillan. Édesanyám mosolya, ahogy mindig is rám nézett, mikor valami rosszat tettem. Tudta, hogy felesleges szidnia, azt apám megtette helyette, ő inkább csak biztatott a jóra és hitt. Hitt bennem, aki mindig csak bajt kevert a családnak. Sosem ütött meg, így is kaptam eleget édesapámtól. Elgyengült karommal határozottan elemelek a földről egy szilánkot, s a megtépett hajrészemhez emelve elsuhintom ott, remélve, hogy tervem sikerrel jár. Fejem előre billen, ezzel jelezve, hogy már nincs fogságban. Eldobom az eddig markomban tartott üvegszilánkot, és szembefordulok a nővéremmel, igaz, még mindig nincs erőm felkelni.
- Van merszed visszaszólni? - homlokánál jól láthatóak a kidudorodó erei, melyek az idegesség tetőfokáról árulkodnak.
- Egy szót sem szóltam. - hangom hanyag, mint mindig is. Csak anyu volt kivétel a viselkedésem alól.
- Ne szájalj kölyök! - kapok egy pofont. Szinte már nem is érzem,, ahogy tenyere arcomon csattan, annyira elvesztem. - Kelj fel, és hajolj meg százszor, ezerszer előttem, azonnal! - parancsol, de ki vagyok én, hogy teljesítsem?! Meg se mozdulok, egyedül hajamat piszkálom kezemmel, hogy a kitépett szálakat eltávolítsam a többi közül. - Azt mondtam kelj fel! - megmarkolja karom, majd felránt, ezzel állásra bírva. - Azonnal kezd!
Ahelyett, hogy teljesíteném kérését, elindulok lomha léptekkel kifelé, hogy az utcákat róva egyedül lehessek. Én, és a hatalmas bánatom.
- Nem mondtam, hogy mehetsz szuka! - csuklón ragad és visszaránt. Hirtelen ér, de hamar kapcsolok, és fordítok az álláson. Most már én markolom kézfejét, és ide-oda forgatva okozok neki fájdalmat. Ezután maga elé rántom bal karját, és rendellenes pózba rántom, had fájjon neki is egy kicsit.
- Eressz el te bandita! - köp arcon.
Leengedem a karjaim magam mellé, megfordulok és lefutok a lépcsőn, majd ki az ajtón, kapun.
- Miért?! - kiáltom, mikor kiérek az utcára. Éjjel van, szinte már senki sincs kint.
Sétálok erre, sétálok arra, mindenhol jobb, mint otthon.

4.fejezet

MinSeo kíváncsian követve tekintetem állapodik meg a fiúkon.
- A vörös hajút Jiminnek hívják. Emlékszel rá?
- Persze - válaszolom - Azt a hajat nem lehet elfelejteni.
- Honnan ismeritek őket? - száll be a beszélgetésbe SungJae is.
- Miután HaNa elájult, ők találták meg, és hozták vissza a kávézóba.
Barátunk értetlenül pillant rám, amely annyit tesz, hogy mindent részletesen tudni szeretne.
- A kávézóban találkoztunk velük először.. - és mindent elmeséltem, már, amennyire emlékszem. Az italos balesetet a barna hajúval, a furcsa viselkedésüket, a hirtelen távozásuk, és, hogy utánuk rohantam. Majd újra a kávézóban voltam, fájó fejjel. Ez minden, ami megmaradt aznapról - Ennyi. - fejezem be.
- És a fekete hajú?
- SungJae, én nem emlékszem rá. - sóhajtok.
- Nem úgy értem. - legyint, s átnéz fejem búbja felett. - A teremben biztos voltam benne, hogy őt látom. De itt nincs.
Hátrapillantok, az ijedt tömegben minden egyes arcot jól szemügyre veszek, majd az ajtónál álló fiúkat is megnézem. Már csak hárman vannak jelen. A vöröske eltűnt. Értetlenül pillantok körbe újra, s újra. Ilyenkor hova siethet egy ember? Visszanézek az ajtóhoz, tekintetem találkozik a barna hajú megmentőmével. Fülébe súg valamit a szöszke, majd ő is felém pillant. Frusztráltan érzem magam, így visszafordulok MinSeohoz, akinek nyoma veszett.
- Hova ment MinSeo?
- Nem tudom. Valami olyat hablatyolt, hogy kideríti az igazságot.
- SungJae! - emelem fel hangom - Merre indult? - siettetem. Nem értem mi ütött belém, de gyorsan meg kell találnom a barátnőmet.
A kijárat felé mutat, rám sem nézve.
Lábaimat magam után kapkodva sietek arra, amerre SungJae mutatott. Visszhangoznak lépteim a sivár folyosón, hisz még tartanak az előadások. Jobbra-balra kapkodom fejem, hátha előbukkan MinSeo, de hűlt nyomát sem látom. Mintha a föld nyelte volna el. Előkotrom telefonom farmerem zsebéből, s tárcsázom a számát. Pár csengés után felveszi.
- MinSeo, hol vagy?
- Az egyetem parkjában. Követtem a fekete hajú fiút, de semmi szokatlan nem történt idáig.
- Meg ne mozdulj! - förmedek rá, majd visszadobom a telefonom a zsebembe, s futni kezdek.
A parkhoz érve visszaveszek a tempómból, gyors léptekkel ülök le egy padra, ahol MinSeo is gubbaszt.
- Mit csinálsz? - kérdezem.
- Már mondtam. Érdekel mi történik körülöttük, így hát követtem az egyiket. - fejével srégen oldalra bök.
Odakukucskálok, ahol két személy beszélget. Az általunk ismert fekete hajú, s egy szőke, oldalt rövidebbre borotvált hajú fiú. Végigpásztázom, ránézésre három évvel lehet idősebb nálam, de nem merek biztosat mondani karakán arcvonulatából fakadóan.
- Ismerős a szőke? - kérdezi.
- Nem. - vonok vállat - Bár a többieket sem láttam még itt. - utalok a karizmatikus társaságra.
- Pedig velünk kezdtek néhányan. Egy-kettőjükkel összefutottam már a folyosókon.
- Igen?! - értetlenkedek - A kávézóban még azt mondtad, nem ismered egyikőjüket sem.
- Nincs mentségem, megbabonáztak. - huncut mosolyra húzza ajkait - Nézd! - maga elé mutat - Eltűntek.
Az lehetetlen. Nem történhetett meg. Fél percre vettük le róluk a szemünket. Csak fél perc. Hova tűnhettek ennyi idő alatt a park kellős közepéről?
- Menjünk vissza. - sóhajt MinSeo megadóan.
Nem ellenkezem, egyszerűen csak követem.
Az előadótermünkhöz érve, épp elszállítja a holttestet. A rendőrség Kim professzort nyaggatva próbál minél több információt kideríteni az üggyel kapcsolatban, de már most tudom, hogy reménytelen. Az a test agyon volt karmolva, a nyakán kés nyomai húzódtak. Kim professzor rosszkor volt rossz helyen. Ennyi.
- HaNa, gyere! Vissza kell mennünk a terembe. SungJae már bent van.
Egy ideig még kint álldogálok, csodára, vagy hasonlóra várva, de feladom, s besétálok. SungJae a szokásos helyén ül, ám mellette egy szabad hely sincs. Kérdőn MinSeora pillantok, aki pár sorral lejjebb foglalt helyet, egy szélső padnál. Ugyan olyan értetlenül néz vissza, így keresek magamnak egy szabad helyet, nem érdekel hol, csak ülhessek. Felkullogok pár fokot a lépcsőn, minden hely foglalt. Tovább sétálok, semmi. Elcammogok SungJae mellett, aki egy mosolyt küld felém, de csak a haraggal teli arcom kapja viszonzásul, amiért egyetlen egy helyet sem volt képes foglalni számomra. Tovább sétálok, a legfelső sorokhoz. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, mikor megpillantok egy szabad helyet. Még hozzá szélsőt. Nem kell idegenek hálójába vergődnöm magam. Ez az!
- Szabad? - udvariasságból megkérdezem, de ha nemet mond, lenyisszantom a fejét.
- Persze. - fordul felém az egyik karizmatikus személy.
Francba! Miért nem néztem meg jobban, mielőtt ideloholtam?! Leülök, s próbálok normálisan viselkedni. Csak a táblát figyelem, még ha a professzor bent sincs. Nem szabad felé pillantanom. Nem szabad. Najó, csak egyszer.
- JungKook. - mosolyog, amint odapillantok.
- JungKook.. - ismétlem szavait mosolyogva.
- Te?
- Áh! Persze. - sóhajtok - HaNa.
- HaNa. Szép név. Örülök, hogy végre beszélhetünk. - nyújt kezet.
Először értetlenül pillantok le, majd vissza arcára. Fiúk között megszokás ez a fajta üdvözlés, de nekem miért nyújtja a jobb kezét?!
- Köszönöm. - nyújtom jobb karom, majd határozottan megrázom kezét.
Ujjaim bizseregnek érintése hatására. Nem hagyom, hogy észre vegye, de kellemes érzés tölt el. Mintha keze melege egyben a búvóhelyem is lenne. Furcsa. Kezeink eltávolodnak, s újra szembe fordulok a táblával. Mindenfelé nézek, csak bal oldalamra nem. A professzor lomha léptekkel sétál be, majd becsukja maga mögött az ajtót, és felénk fordul. Mormol valamit, arról, hogy ne híreszteljük az órán történteket, nem tenne jót az iskola hírnevének, így nem verik nagy dobra. A rendőrség szép halkan, csendben utána jár az esetnek, nem kell félnünk.
Mind ezt alig hiszem, és úgy hallom, JungKook is kételkedik a professzor szavaiban. Halk kuncogásából csak úgy árad a gúny, szánalom. Kérdőn felé pillantok, de figyelmen kívül hagy.
- Mi olyan vicces? - hajolok elé, hogy kénytelen legyen rám szegezni tekintetét. Utálom ha átnéznek rajtam, mikor az illetőhöz beszélek.
- Ezzel még nincs vége. A rendőrség nem fogja elkapni a gyilkost. - von vállat, majd a padra fekteti fejét. Szemei mágnesként tapadnak rám, reakciómat lesi.
- Ki tudja. - tettetem a nyugodt, hiszékeny kislányt.
- Én tudom. Semmi esélyük. Újabb mészárlások lesznek, és nem csak az iskola lesz bepiszkolva.
- Miért vagy ilyen magabiztos?  - könyökölök vele szembe - Te vagy a tettes? - húzom gúnyos vigyorra számat.
- Nem lehetetlen. - viszonozza vigyorom.
Beszállt a játékomba!
- Milyen eszközt használtál, hogy ilyen vágások nyomai maradtak? Elég szadista módszer.
- Körmök. - tekintete játékosból komollyá változik.
- Egy lánynak nincsenek olyan gyilkos körmei. Neked hogy lenne? - nevetek poénján.
- Megmutassam? - bal szemöldöke feljebb emelkedik.
- Tessék? - értetlenkedek. Egészen idáig azt hittem, játék az egész. De tekintete mást árul el. Komolyra fordult a helyzet. Mikor, és hogyan, arról fogalmam sincs.
- Mindegy. - legyint, majd feltápászkodik az asztalról. Csengettek. Mindenki halk mozgással hagyja el a termet. Sokan még az enyhe sokk hatása alatt lehetnek, gondolom. A vártnál kevésbé rázott fel a történtek, és ahogy elnézem, Minseo is az én táborom gyarapítja. Ismét futni látom, egyenesen a kijárat felé. Nincs időm, mindjárt kezdődik a töri órám.
Francba a törivel! Én is futásnak indulok, s nem állok meg, míg loholva, de utol nem érem barátnőmet. Ijedtében sikít egyet, majd kifújja a levegőt.
- Hagyd ezt abba. - hangom ellenállást nem tűrő, még én is megijednék, ha nem önmagam lennék.
- Mind együtt vannak. Nem igaz, hogy nem érdekel!
- Ezt a kérdést biztos nekem szántad?! - célzok a nem törődöm viselkedésemre, amely alól csak két személy kivétel, Minseo és SungJae.
- Igaz is. - sóhajt - De nem vagy az anyám, hogy vigyázz rám.
- Igazad van, nem vagyok. De egy szemrebbenésembe se kerül, és mozgásképtelenné tudlak tenni, akármennyire is nincs hozzá kedvem. - ez ellen nem tud mit tenni MinSeo. Ismer annyira, hogy felismerje, komolyan beszélek.
- Menjünk órára. - adja be a derekát, s lehajtott fejjel kullog el mellettem, rám sem nézve.
- Órák után a parkban találkozunk. - indulok az ellenkező irányba.
Jung Professzor hatalmas beleéléssel meséli elmondása szerint, az egyik legkedveltebb háborúját. Mit ne mondjak, a fejemben is háború készül kitörni. Nem is akármilyen. Hogy lehet akkora idióta MinSeo, hogy egy rakás bizarr srác után futkározik, akár egy naiv kislány, aki a cukros bácsit követi?! Arról nem is beszélve, hogy mind elég abszurdul viselkednek. Kezdve a Jungkook gyerekkel. A kis trécselésünk elég szokatlan hangnembe ment át előző órán. További mészárlások, és karmok? Könyörgöm, nem egy tízévessel beszélt.
A csengőt hallva megindulok kedvenc helyem irányába, ahol barátnőm egy padon ülve vár.
- Nem lógtam el. Ha nem hiszel nekem, nézd meg a jegyzeteim. - dobja maga mellé oldaltáskáját, amelyből egy füzet csücske kandikál ki.
- Hiszek neked. - visszaejtem helyére a vaskos tömböt, ölébe ejtem a barna táskát, majd helyet foglalok.
- Bocsi, hogy meggondolatlan voltam. Annyira felkeltették a figyelmemet, hogy elment az eszem. - ő töri meg először a ránk telepedett csendet, amelynek kifejezetten örülök.
- Legalább beismered. - felé fordulok, ám a háttérben olyan vélek felfedezni, amit a hátam közepére sem kívánok. Főleg most. MinSeo értetlenül néz rám, majd a háta mögé pillant.
- Ezt nem hiszem el! - ugrik fel a padról nem kis lendülettel.
- MinSeo.
- Figyelj, tudom mit ígértem, de ez egy véletlen. Jelenthet valamit. Mi csak beszélgettünk, ők pedig felbukkantak. - szemei úgy csillognak, akár égen a csillagok.
Feléjük pillantok ismét, s végigpásztázom mind a hetüket. Egy valami jut csak eszembe, ám ez a gondolat sem rám jellemző. Karizmatikus társaság, az biztos.

3.fejezet

A megmaradt utolsó hetünket a nyárból MinSeo előre megtervezte, és aszerint is cselekedtünk. Az állatkerttől elkezdve a tekézésig mindenhol jártunk, ahova csak az időnk engedett bemenni. Még élményfürdőben is jártunk, de csak is MinSeo nyaggatása végett.

Az utolsó szabad napunk estéjét otthon töltöttük - szerencsére - ruha válogatással. Oh, azt elfelejtettem említeni, hogy hatalmas vásárlást tartottunk, és a ruhák egyharmada tartozik hozzám. Ezzel nem MinSeot próbálom kritizálni, csak jobb, ha tisztában vagytok a tényekkel.

- Újra itt. - sóhajtok.

- Úgy csinálsz, mintha utálnád ezt a hatalmas épületet.

- Utolsó évünk MinSeo. Szenvedés lesz. - nevetek.

- Nem fogom túlhajtani magam. - von vállat.

- Most meg kellett volna lepődnöm? - felé fordítom a fejem, közben szemöldököm az egekbe emelkedik.

- Hagyj már! - kínosan mosolyog.

- Meg se szólaltam. - mondom dallamosan, majd belépek a kapun, s az egyetem parkja felé veszem az irányt.

Szeretem itt tölteni a lyukas óráimat. Kellemes a légkör, és maga a park is gyönyörű. Melegséget áraszt, amely néhány kemény óra után nagyon jól jön. Előkotrom a fülhallgatómat, s egyből be is dugom a fülembe. Szempilláimat lehunyom, s mélyet szippantok a levegőből. 

Hirtelen valaki levágódik mellé, oldala a bal felemnek nyomódik. Haraggal a szemeimben pillantok oda, de el is száll minden, amint megpillantom SungJaet. 

- HaNa! - mosolyog, akár egy kisgyerek. 

- SungJae! - biccentek hatalmas vigyorral az arcomon.

- Milyen volt a nyár? 

- Voltam otthon egy hetet. - dobom táskám mélyébe a fülesem, s újra rápillantok  - Az egyik barátnőm nagyon meg akar ismerni. - lököm vállba.

- Magyar lányok. - fantáziál.

- Idióta. - forgatom szemeim - Visszavonom, amit mondtam.

- Ne már! - ölel át - Tudod, hogy téged szeretlek a legjobban. - állát a vállamra hajtja, úgy beszél tovább - Hiányoztál.

- Te is nekem. - elnevetem magam, s táskám után nyúlva felállok - Jössz irodalomra?

- Ennyit a meghitt pillanatokról. - duzzog.

- Ezért értik félre az emberek a kapcsolatunkat, féleszű. - neki dobom a táskám, amelyet sikeresen el is kap - Viszed nekem, ugye? - hangom erélyes, esélye sincs ellenkezni.

- Semmit sem változtál. - röhög. Közelebb lép, s kezével enyhén fejem búbjára üt, majd elindul.

- Hé! Ezt most miért? - futok utána.

- Féleszű?! - néz rám kérdőn.

Gesztusként csak vállat vonok, s mosollyal az arcomon sétálok be az egyetem ajtaján. Véglegesen elkezdődött az új tanév. 

Igaz is, SungJaet még nem ismeritek, igaz? Az egyetem első napján mellette maradt csak hely irodalmon, így sodort minket egymás mellé  a szél, és azóta is elválaszthatatlan barátok vagyunk. Se több, se kevesebb, csak barátok, mielőtt valaki kételkedni kezdeni. Imádni való, humoros, helyes, jó teste van, de a második legjobb barátomként tekintek rá. Mindig kisegítjük egymást, közvetlenek vagyunk, s ez az oka, hogy félreértenek minket. Ha az utcán egy srác megpuszil egy lányt, azt az emberek úgy veszik, hogy együtt vannak. De nálunk ez normális, hétköznapi. Mondhatni a bátyámként tekintek rá, aki mindent tud rólam. Persze, ő is beavat a titkaiba, azokba is, amelyeket nem biztos, hogy hallani akarok. Tudjátok, a fiús témák, mint például, ha pornót néz. Ez az egy téma van, melyről nem szeretek beszélni. Senkivel sem.

- SungJae! - ugrik hátára MinSeo.

- Kisasszony, ha nem szólsz, észre sem veszlek, a pehely súlyodból adódóan. - nevet.

- Nem hogy örülnél, hogy nem száz kilósan ugrálok rád.  - üti nyakon barátnőm, s lepattan róla, megigazítja a táskáját, s közénk sétál - Mikor találkoztatok?

- Amíg neked órád volt. - mosolygok.

- HaNa, beszélhetnénk hamar? - áll meg SungJae, s komoly tekintettel néz le rám, szinte már könyörög.

- Szerelmet vallasz oppa? - csillognak Minseo szemei. Mindig szeretett ezzel idegesíteni minket, mára már hagyománnyá vált számára. 

Nem törődök az előttem szólóval, helyette teszek egy lépést előre, s SungJaere nézek.

- Baj van? 

- Eszembe jutott valami, amire kíváncsi lennék. 

- Mondjad. - vonok vállat hanyagul. Nincs olyan, amire nem válaszolnék neki őszintén. 

- Egy héttel ezelőtt jöttetek vissza, igaz? Voltatok a városban kedden? 

- Igen. MinSeo mutatott egy nagyon jó kávézót. - bólogatok.

- Ki volt az a srác, akivel nagyon elmélyülten beszéltél, egy kisebb utcán? - szemeivel fürkészi arcom, amely érthetetlen tekintetet fest magára az előbbit hallva.

- Miről beszélsz? - kérdezzük egyszerre barátnőmmel.

- Van egy park, ahova kevesen járnak, és te ott voltál egy korunkbeli fiúval. 

- Várj. - szakítom félbe - Hogy nézett ki?

- Mégis miért kérded? Te beszéltél vele. Én csak...

- Csak mondd, legyél szíves. - határozottan beszélek.

- Magas, száznyolcvan körül lehetett, fekete haja volt, amely a homlokába hullot. Miért? Nem te voltál?

- Nem tudom.

- HaNa! Azt mondták eszméletlenül találtak rád. Lehet beszéltél előtte valamelyikükkel? 

- MinSeo, miről beszélsz? - emelkedik a hangszíne barátunknak, s egyre idegesebb lesz.

- Még nem volt időm elmondani neki MinSeo. - sóhajtok - Ne hozd fel ezt. - karon ragadom mindkettőjüket, és az előadó teremhez tartunk - Óra után elmesélem SungJae. 

- Ajánlom. - sziszeg.

Leülünk az első olyan helyre, ahol három hely szabadon maradt. Az óra csengetéskor kezdetét is veszi, a professzor már az első órán belevág az anyagba, nem kímélve a kiürült agyunkat sem. MinSeo egész órán a telefonját nyomkodja, csak tudnám, hogy lehet ilyen magatartással jó tanuló. Bal oldalamon SungJae épp engem bámul, mikor odapillantok.

- Mi az? 

- Szép barna lettél. - biccent.

- Úgy tudtam, a koreai fiúk jobban szeretik a fehér bőrű lányokat. 

- HaNa, gyönyörű vagy. - felém nyúl, s hajam végét kezdi piszkálni - A kékeszöld szemeid, a szőkés hajad, s mégis koreai vagy.

- SungJae, óra van. - köhécselek. Vannak pillanatok, mikor meginog a bátorságom, de tudom, hogy csak jókedvéből adódóan bókol nekem ez a tökkelütött.

- Tudom. De ezt az anyagrészt már rég megtanultam. - von vállat.

- Hülye zseni. - fintorgok.

Visszapillantok a táblára, s gyors jegyzetelésbe kezdek. 

Az óra utolsó perceiben a tanár a kréták után kutakodva nyitogatja az asztal fiókjait, ám, elmondása szerint a takarítok elfelejtették, hogy megkezdődött a tanév. Kim professzor felkapja a kulcscsomóját az asztalról, s hátra sétál a szertárhoz, hogy kinyissa. Amint kitárja az ajtót, valami azzal együtt esik előre, egyenesen a professzor mellé. Egy holttest. Egy harmincas éveiben járó, korom fekete hajú nő holtteste. Párat pislogok, mire eljut a tudatomig, mit is látok pontosan. 

Gyenge sikoly szökik ki a számon, ám ezt követően van, aki fénysebességgel rohan ki a teremből, van aki a rémülettől mozdulni sem tud. A maradék sikoltással próbálja magát nyugtatni. 

SungJaere pillantok, aki meglepetésemre nem a szertár felé pislog, hanem egy elöl ülő fiúra. Nagyon ismerős fekete haja van, mintha...Igen, ő az múlthétről. De miért néz felé ilyen rémülten? 

És miért nem lett egy cseppet sem ideges az elöl ülő srác? 

- Mi történt? - ront be egy másik professzor, akit eddig még sosem láttam itt. 

Odafut az irodalom professzorunkhoz, s mély beszélgetésbe kezdenek, majd mindenkit kiküldenek az óráról. Első irodalom óra elhalasztva. Legalább a dolgok pozitív oldalát is figyelembe veszem.

- Fúj! Még szerencse, hogy nem láttuk az agyon karmolt testét. - borzong össze MinSeo.

- Honnan tudod, hogy..

- Elölről mondta valaki. Sokkos állapotba került a lány. 

Körbepillantok a tömegen, figyelve az emberek reakcióit. Megakad a szemem egy fiú csoporton, akik közvetlenül az ajtó mellett állnak, s nem tűnnek rémültnek. Kicsit sem. A vörös hajú odébb lép, így megpillantok még két arcot. Ők azok. A vöröske, szöszke, és két idegen mellettük. Pontosabban egy. Az egyikük nem más, mint aki megakadályozta az esésem a padkán. Miért vannak itt? Új diákok? Vagy csak nem vettem eddig észre őket? 

2.fejezet

Nagy erővel rántom ki magam előtt a kávézó ajtaját, nem félve, hogy kitörhet. Balra indulok, amerre láttam a szőkét elfutni, többiekkel a nyomában. Sietve kapkodom a lábaimat, remélve, hogy valamelyikük hátát még megpillanthatom, hogy tudjam, merre tovább. Amint végig fut agyamon ez a gondolat, a vöröske szürke dzsekije jelenik meg előttem. Hamar követem egy kis utcába, amely a házak szűk rései között vezet ki egy hatalmas, füves-bokros parkba. Megtorpanok a panelház falának árnyékában, reménykedve, hogy nem vettek észre.
Mind a négyen itt vannak. Szemeim automatikusan a szőke hajú fiút keresik, de csak lehajtott fejének púpját tudom megpillantani a többiek körülállása végett. Értetlenül hunyorgok, egyre erősebben tépem alsó ajkam, s várom, hogy valami történjen. Egy váratlan pillanatban megváltozik a légkör, a converse cipős fiú erőteljesen ellöki maga mellől a többit, s mintha dühöngene. Nem látom pontosan, próbálok fókuszálni, szemeim egy vékony vonallá préselődnek, s így próbálok rájönni mit művel a szöszi. Fejét ide-oda rángatja, mint aki nem százas, kezeivel próbálja nyugtatani önmagát, de nem látom eredményesnek ezt a cselekedetét, inkább csak rosszabbodik a helyzet.
Két oldalról lefogják, s a világos barna hajú fiú, - akivel a felejthetetlen találkozásom történt - , nyugodt testtartásban beszél hozzá. Nem értem, épp csak elér hozzám a hangszínének hulláma, de egyetlen egy dologban biztos vagyok. Ugyan azt ismétli, mintha kántálna.
Kíváncsi vagyok. Érdekel, hogy mi történik alig pár méterrel előttem. Jobban, mint azt gondoltam. Előrébb lépek, s már az sem érdekel, ha észrevesznek, csak had pillantsam meg az arcát mindegyiküknek, hogy biztosra menjek. A fekete hajú fiú felkapja fejét, s odaadóan fülel, gondolom meghallott. Mielőtt még észrevehetne, újra a szőkére kell koncentrálnia. Már nem kántálnak, nem is próbálnak jól bánni vele. Mind a hárman hatalmas erővel esnek neki, mintha egy élet múlna rajta.
Még egyet lépek előre, teljesen kiérve az árnyék takarásából. Ám vissza is ugrok, amint megpillantom a szőke arcát, amely más, mint egy emberé. Szemfogai hatalmasak.  Tisztán látom, nem hallucinálok. Akaratlanul is, de felkiáltok, s kezeim a szám elé tapasztom, remélve, hogy nem hallották meg. Igaz, ezzel a tévhittel csak magam próbálom nyugtatni. Mind a négyen felém fordulnak, s a fekete hajú, farmer dzsekit viselő egy szempillantás alatt előttem terem.
- Szia! - mosolyog, mintha csak egymásba futottunk volna, normális helyen, normális körülmények között.
- Szia! - viszonozom köszönését, de a döbbenet nem tűnik el arcomról.
- HoSeok vagyok. Hát te? - billenti jobbra fejét, eltakarva ezzel a többieket.
Egy lépést hátrálok, így újra látom a parkban lévőket, de követ, s újra látásom gátolja.
- HaNa. - mondom a lehető legegyszerűbben.
- Hm. Szép név. - bólint - Mi járatban erre? Nem sokan szoktak itt mászkálni.
- Áh! Csak észrevettem, hogy rosszul van. Gondoltam segíthetek. - mutatok HoSeok mögé.
- Semmi baja. - legyint.
- Nekem nem úgy tűnik. - nézek rá szúrós tekintettel.
- Mondom. - nevet.
- Egy embernek nincsenek akkora szemfogai.
- Miről beszélsz? Mindenkinek vannak szemfogai. - hangja akár a penge, olyan éles.
- Direkt teszed a hülyét, igaz? - forgatom szemeim - Mindjárt megnézem magam, és kiderül!
Határozott mozdulattal ellököm az útból, s kikerülöm, hogy odasiessek a többiekhez, mielőtt még keresztbe tesz nekem ez a HoSeok gyerek.
- Állj meg! - karon ragad, s maga elé húz.
- Mit művelsz?! Eressz!
- Miért vagy ennyire kíváncsi? Csak egy csapat srác vagyunk.
- Mert valami nincs rendben veletek! - kiáltok torkom szakadtából - Azt mondtam, eressz! - rángatom kezem, de semmi haszna.
- Jobb lesz, ha visszamész MinSeohoz. Mindkettőnk érdekében. - enyhül meg tekintete.
- H-Honnan tudod?
- Hallottam, hogy így szólítod. - von vállat.
- Hallottad? Hallottad?! - az agyam egy ép szeglete arra ösztökél, hogy azonnal tűnjek el innen, hisz valami nagyon nincs rendben, de a kíváncsiságom ismét legyőzi, és még nagyobb bátorsággal szólalok meg - Hogy hallhattad volna?! Megőrültél? Nem vagy százas!
- Ebből elég! Nem akarlak bántani. Menj vissza a kávézóba!

Nem törődök szavaival, csak a lehetőséget keresem, hogy a parkba pillanthassak. A légkör még mindig feszült, és a szöszi egyre jobban elveszti az eszét. Csak tudnám, miért?! Egyre jobban hadonászik, s a szemei is kezdenek tündöklő fényt ölteni. Biztos a Nap, ahogy MinSeo is mondta. Felpillantok az égre, ám az égitest egy milliméterje sem látható, csak a felhők sűrűsége, amelyből parányi esőcseppek hullnak. Hirtelen belém hasít a felismerés, s visszakapom a fejem a szőkére, akinek szemei most már tisztán láthatóak. Pirosak. Határozottan pirosak.
- A szemei! - kiáltok, hogy magam is elhiggyem.
- Francba! Mondtam, hogy menj vissza! - szitkozódik még mindig a kezem fogva - Nem akarlak bántani, de nem adsz más lehetőséget.
- Bántani? Miről beszélsz?!
Valami azt súgja, ideje futásnak eredni, ám előtte még bal kezem ki kell szabadítani, ami nem lesz egyszerű. Rángatom jobbra-balra, fel-le, de nem engedi. Nincs mit tenni. Utálom, ha meg kell erőltetnem magam, de Hoseok más lehetőséget nem hagy. Határozott mozdulattal ragadom meg jobb kezemmel kezét, amely fogságban tart, s minden erőmet bevetve, lábaimmal alaptámaszt biztosítva emelem át magam felett. Meglepetésként éri az akcióm, kezem ismét szabad,  s a park felé indulok, hisz a szűk járdán HoSeok állja az utam. Nem gondolkodom, csak futok a fiúk irányába, akik észrevesznek, ám figyelmen kívül hagynak.
- Felesleges futnod.
- Aish! - szitkozódok ijedtemben. HoSeok úgy jelenik meg előttem, mint a villám csapás.
- Előre is elnézést HaNa, de nincs más választásom.. - szemei lágyak, érzelmekkel fűtöttek.
- Miről beszélsz?
Időm sincs újabb kérdést feltenni, megragad, s halántékon üt. Pár másodpercig még halványan látom a zöld gyepet, a fák lombjait, a fiúk döbbent tekintetét, s azt a bizonyos piros szempárt, amely ebbe a helyzetbe késztetett. Nem sokkal ezután minden elsötétül, s megszűnik lézeni a világ számomra.

Érzem, hogy hasogat a fejem, s a karjaim is fájnak, zsibbadnak.
Olyan jó érzés csak feküdni, és nem gondolni semmi másra, csak a csendre, amelyben nyugalom rejtőzik. Érzem, hogy valaki rángatja a testem, mintha fel akarna ébreszteni, de nincs erőm. Mély levegőt veszek, s résnyire nyitom a szemeim. Egyenlőre ez is megteszi.
- HaNa! Végre! - borul nyakamba MinSeo.
- Uhm. - parányit bólintok, közben pislogok egyet.
- Fáj valahol?
- Csak a fejem. - mosolygok, hogy nyugtassam aggódó tekintetét.
- Hála Istennek! - halkan sóhajt egyet, majd felültet.
- Hol vagyok? - nézek körbe.
- A kávézóban. Nagyon megijesztettél. Egy idő után kezdtem aggódni, és utánad mentem. De sehol sem voltál, aztán az egyik srác jelent meg mellettem, veled a karjaiban. - hadarja.
- Miért lettem eszméletlen?
- Nem tudják. Ájultan találtak meg az utcán egy falból kiálló vascső alatt.
- És azt feltételezitek abba rohantam bele. - fejezem be a tényt, amely számomra is egyértelmű.
- Igen. De nem emlékszel? - csodálkozik.
- Nem nagyon - szisszenek - Minden olyan homályos.
- Nem baj. Majd eszedbe jut. A lényeg, hogy jól vagy! - von karjába egy ölelésre, amelyet jajdulva, de viszonozok.
- Oh! Felébredtél? - lép mellénk egy magas, vörös hajú fiú.
- Igen. - faképpel nézek felé. Idegenekkel nem szoktam szimpátiát kialakítani, és nem most fogok ezen változtatni.
Emlékszem! A négyfős fiú csapat egyik tagja. De miért van itt?
- Miért vagyok itt? - nevet - Aggódtunk. - von vállat.
- Áh... - bólintok.
Körbenézek, s megpillantom a többieket is, egy asztallal odébb. Ott, ahol mi ültünk, mielőtt elrohantam.
Alig emlékszem pár pillanatképre az után, hogy kiléptem az ajtón, így nincs miről beszélnem velük, így elveszem MinSeotól a táskám, jelezve, hogy mehetnénk. Hamar kapcsol, s ő is vállára teszi a magáét. Udvariasan biccentek egyet fejemmel az ablak melletti asztalhoz, és kisétálok a kávézóból.
Csendben lépkedek barátnőm mögött, aki szokatlan módon nem faggat. Hirtelen neki ered az ég, mintha dézsából öntenék. Alig van időm reagálni, már csöpög ruháimból a víz. Óvatosan beletúrok a táskámba és kiemelem a fekete esernyőm. Próbálom felhúzni, de nem sikerül. Kezeim egyre remegnek az idegtől, lábaim össze-vissza lépkednek.
- Aish! - szitkozódok - Nyílj már ki! - ütöm meg szabad kezemmel az ernyőt.
MinSeo már jóval előttem jár, esernyője felhúzva. Amint észreveszem futásnak eredek, hogy mihamarabb biztonságban érezhessem magam, mintha már nem lenne mindegy számomra. A járda szegélyen kacskaringózva megbotlok saját lábamban, s hátra esek. Vagyis, estem volna, ha valaki nincs oly kedves, hogy megtart. Igaz, a fájó karom szorítja, mintha az élete múlna rajta, jelen pillanat örülök, hogy nem lettem egy csupa kosz.

- Köszönöm szépen! - állok stabilan lábaimra, hogy elengedhessen.
- Legközelebb figyelj oda. - mosolyog egy fiatal, barna hajú srác.
Nem tudom miért, a kisugárzása teszi-e, vagy egyszerűen csak kirívó megjelenése van, de szemeim rátapadnak, s minden egyes porcikáját jól az eszembe vésem. Kusza tincsei a homlokába hullva takarják el szemöldökének nagy részét, füleiben egy-egy fülbevaló díszeleg, piros pamut pulóvert visel egy kék hátizsákkal a hátán. Mosolya szikrázik, mintha nem egy idegenhez, hanem közeli barátjához beszélne. Szemei kávébarnák, olyan, amelyben elveszek.
- Rendben. - meghajlok, majd ott hagyom. MinSeo mellé érve átkarolom a karját, s ketten sétálunk a piros Jaguar felé egy esernyő alatt, amely épp hogy elég kettőnknek.

1.fejezet

- Nem segítenél végre HaNa?!

- Itt vagyok, nem? - forgatom szemeim.

- Állsz mint egy cölöp, és bámulod az ablakot.

- A messzeséget.

- Mi van? - fintorog MinSeo.

- Mindegy. - sóhajtok - Hozom a bőröndöm. - kisétálok az ajtón, a friss, őszi szellőre.

Mélyet szippantok a kellemes levegőből, majd a kocsi hátsó üléséről kipiszkálom a ruhákkal teli bőröndöm, és bezárom MinSeo piros Jaguarját. Visszatipegek a bejárati ajtóhoz, amit becsukok magam mögött és a szobám felé veszem az irányt. Lomhán lépkedek, erőm sincs jobban szemügyre venni a lakást, melyet MinSeo maga választott ki nekünk még a nyár elején.

Mikor eldöntöttük, hogy közös egyetemre menjünk, egyből a közös albérlet merült fel bennünk, de anyagilag sosem jött össze. Tavasszal viszont MinSeo nagybátyja elköltözött, így felajánlotta szeretett unokahúgának a lakását ingyen és bérmentve. Mit ne mondjak, mikor hallottam a tervről, egyből beleegyeztem. Az elmúlt két évet a kollégiumban töltöttük, amire nem panaszkodhatunk, de sokkal felszabadultabb érzés, most, hogy magunk vagyunk.

- Kérsz ráment? - kukucskál be az ajtómon a kávébarna hajú szépség.
- Elmegyek futni. - halászom elő a szokásos felszerelésem.
- Most?!
- Ilyenkor a legjobb a levegő. - szippantok egy mélyet, szimulálva a kellemes érzést.

- Hát jó. - von vállat - Épségben térj vissza!
- Engem ne félts. - nevetek.
- Várj csak! - fut utánam az ajtóba MinSeo - Tényleg vigyázz! Bárki lecsapna rád, hisz különleges vagy. Ritka, hogy egy ázsiainak az eredeti hajszíne szőke legyen.
- Édesanyám európai volt, jól tudod. - forgatom szemeim - Mi köze ennek bármihez is?! - nézek rá értetlenül. MinSeo minden egyes alkalommal felhozza ezt a témát, mondván, hogy önbizalmat varázsol belém. Nem érti meg, hogy nincs szükségem rá. Nagy ívben tojok a világra, és a fiúk után sem áhítozom.
- Csak vigyázz. Rossz érzésem van. - enyhül meg tekintete. Bólintok, majd elindulok végre.
Alig egy órája még szakadt az eső, ebből fakadóan mindent víz borít, ám az utcák még így is élettel teltek.
Mit ne mondjak, felejthetetlen látvány, ahogy részegek sétálnak el melletted, kis ficsúrok menőznek, hogy anyuci és apuci kiengedte őket ilyenkor. De arra nem gondolnak, hogy a tetteiknek következménye rosszul is elsülhet. Arra, hogy minél később mennek haza, annál jobban idegeskednek értük otthon.
Én már csak tudom. Az e-fajtákban látom meg a pár évvel ezelőtti önmagam. Azt, ahogy tizenhét-tizennyolc évesen futkároztam az utcán a barátaimmal, s egyik veszélyes tettem követte a másik. A szüleim figyelmeztettek, mégis elszöktem otthonról, és a sikátorhoz mentem. Az volt éltem legrosszabb döntése. Ha akkor, akkor otthon maradok, az édesanyám még most is élne. Visszagondolva az akkori énemre, a hideg játszadozik testemen. A mai napig bánom, hogy akkoriban olyan életem volt. De, ami történt, megtörtént. Nem tudom visszafordítani az időt.
Bő egy óra futás után verejtékemet alaposan lemosva lépek be szobámba egy szál törölközőben. A fali órára pillantok, amely lassan a tizenegy órát üti, így hamar átvedlem magam pizsibe, s az újdonsült ágyamba férkőzök, a pihe-puha takaró alá.

- MinSeo hagyj már békén! - lököm le magamról már vagy negyedszer.
- Az Isten szerelmére! Vonszold ki a segged az ágyból! - egy hirtelen mozdulattal lerántja rólam a takarót.
A hideg kellemetlenül érinti a testem. Vacogva kinyitom szemeim,s a földet pásztázva keresem, majd magamra húzom a kellemes illatú takarót.. Nem kell fél perc, újra a földön találja magát az anyaggal bélelt huzat.
- Kapsz tíz percet. Utána így rángatlak ki Szöul egy kávézójába. Ja, és hozz esernyőt, be van borulva. - élesen csattan hangja, szinte már ijesztő.
- Rendben. - mormogom az orrom alatt, alig hallhatóan.
Amint becsapta az ajtót, óvatosan kilesek, majd felülök, s adok magamnak fél percet, hogy magamhoz térjek. Beletúrok hajzuhatagomba, ezzel hátrasimítva a kósza tincseim. Belesek a szekrényembe, s hálát adok az égnek, hogy nem pakoltam ki mindent tegnap este. A lenge, nyári dolgaim a bőröndben hagytam, így nem nehéz előkotornom egy hosszú, fekete farmert, s mellé egy ujjatlan piros inget. A biztonság kedvéért még hamar belegyűrök a táskámba egy vékony, kapucnis pulcsit, s már kész is vagyok.
Kisétálok a nappaliba, átlesek a konyhába, de MinSeot nem látom sehol. Gondolom a hajával bajlódik. Velem ellentétben, a haja kezelhetetlen. Kevés, és nincs állása, de egy kis vasalás mindent megold.
Leülök a tükörrel szemközti sámlira, és magamra hámozom a bordó, rövid szárú conversem, és még párszor átfésülöm kezemmel a hajam, amely hullámosan lóg le a derekamig.
- Indulhatunk? - ugrik mellém barátnőm.
- Rád vártam. - vonok vállat sunyi mosollyal.
A kocsiban egyikünk sem szólt egy szót sem, csak a rádió adta az alapzajt. Délelőtt tíz óra és már most hatalmas a nyüzsgés az utcákon. Ezért szerettem bele a Szöulba. Itt nem unatkozik az ember, mindig talál magának valami elfoglaltságot. A tömeg, a metrók, a villamosok, az idegen emberek gyors pillantása, mely hamar másra siklik, ez mind vonz.
- Itt is vagyunk!
Gyorsan szemügyre veszem kívülről a kévéző bejáratát, amelyen csak egy "open" tábla lóg, nagy, nyomtatott, piros betűkkel. Kiszállok, s követem MinSeot, aki otthonosan mozog a kávézóban.
- Jártál már itt? - kérdezem alig hallhatóan.
- A nyáron nyílt. Csak egyszer voltam itt, de olcsó, és barátságos hely. - bólint, és a pulthoz lép, hogy leadja a rendelésünket.
Egy ablak melletti, négy fős asztalhoz sétálok, és a mellettem lévő székre fektetem a táskám, majd én is helyet foglalok. MinSeo is letelepedik, s az elkövetkezendő egy hét teendőiről manifesztál, levegő vétel nélkül. Én is szeretek beszélni, ha egyszer belekezdek valamibe, nehezen lehet félbeszakítani, de a velem szemben ülő huszonegy éves lány rajtam is túl tesz. A lelkesedése néha már durva.
A kávézóban ülők halk cseverészését egy csapat fiú zavarja meg, akik hangosan, nevetve lépnek be a küszöbön. Kinézetre talán egy-két évvel lehetnek idősebbek, s hajuk fekete, barna, vörös, szőke színekben tündököl, mely kifejezetten illik hozzájuk. Tőlünk pár méterre foglalnak helyet egy hat fős kabinban.
- Feltűnő személyiségek, nem? - érdeklődve néz rájuk MinSeo.
- Inkább eredetiek. Tetszik. - mosolygok.
- Melyikük? - kaján mosolyog felém.
- Nem úgy értettem. - nevetek - A stílusuk megnyerő, ennyi. - vonok vállat.
- A tizennyolcas rendelés kész! - kiált a pultos.
- Oh, ez a miénk! Megyek! - felpattanok, s gyorsan lépkedek a pulthoz. Mosolyogva megköszönöm, s mind a két italt elveszem. Óvatosan fordulok meg, figyelve, hogy ne boruljanak ki.
- A szívószálak! - emlékeztetem magam, s visszafordulok a pulthoz, hogy két darab szívószálat vegyek ki a kis pohárkából. Könyököm valaki oldalába fúródik, így a jobb kezemben lévő ital a kezemre borul.

Oldalra nézek, hogy megtudjam, kinek tartozok bocsánatkéréssel. A fiúcsapatból a világos barna hajú, körülbelül száznyolcvan centi magas srác néz le rám .
- Elnézést! - Nézek fel gyönyörű szemeibe, s parányit bólintok.
Látom szólásra nyitja ajkait, de mielőtt még bármit mondhatna otthagyom. Szívószálat pedig nem vettem! Ennél rosszabb már nem is lehetne. Érzem a többiek tekintetét magamon, ahogy a hat fős kabinból mindenki felénk tekintget, bár "csak" négyen vannak.
- Ne mondj semmit.. - szűröm ki fogaim között, s mély levegőt veszek. Kicsúsztatom magam alatt a széket, s feltápászkodok, ám ezzel egy időben egy darab italt tesznek le elém. Ugyanaz, mint amit kiborítottam. 
- Nem rendeltem újat.. - értetlenül nézek fel.
- Az én hibám, hogy kiömlött. Remélem elfogadod engeszteléskép. - mosolyog az előző fiú.
- Áh. Köszönöm! - rámosolygok, s érzem barátnőm kíváncsi tekintetét magamon, amelytől a hideg futkos a hátamon.
- Nem tesz semmit. - bólint, majd viszonozza mosolyom és elsétál. Hanyagul lépked vissza a barátaihoz, akik beleélve sztorizgatnak.
- Miért nem kérdezted meg a nevét?
- Nem érdekel. - nézek felé hidegen.
- Jó pasi, meg kell hagyni. Remélem még találkozunk velük. - billenti fejét feléjük, s szürcsölni kezdi az italát. Kijelentésem hidegen hagyja, csak mosolyog, mint aki mindent tud.
- MinSeo, beszéljünk a tegnap estéről. - határozottan ejtem ki eme szavakat, melyek barátnőm ijedtét okozzák.
Az ital megakad a torkán, köhécsel párat, s keze a mellkasán pihen, míg újra normálisan nem veszi a levegőt.
- HaNa, muszáj?!
- Előbb-utóbb igen! Te is tudod.
- Veled együtt én sem szeretem a fantázia lényeket, és a megmagyarázhatatlan eseteket. - sóhajt.
- De valamit elütöttünk tegnap este, akár tetszik, akár nem! - kiáltom.
Nem tudom mi ütött belém, a hangom csak elengedte magát, s felszaladt.
- Halkabban. - óvatosan felém nyúl MinSeo, hogy nyugtasson. - Tudom, hogy ettől nem változik, de nem szívesen gondolok bele. Elég megrázó volt, ahogy hirtelen elénk ugrott. És...fél perc múlva hűlt nyomát sem találtuk. De gondolj bele, ezek szerint nem sérült meg komolyan. - mosolyog.
- De a szemei világítottak.
- Egy- két állat szeme visszaveri a hold fényét.
- Pirosan világítottak a szemei MinSeo, értsd már meg! - nem értem mi van velem. Én, akit semmi sem érdekel, csak az életét akarja élni, egy állat így felkavar.
Egy tányér szilánkjainak szétszóródása tereli el a figyelmünk. Oldalra kapom a fejem, s ismét a fiúbandával találkozik a tekintetem. A szőke hajú, fehér rövid ujjút, farmert és fekete converset viselő srác rántotta le karjával a tányért. Értetlenül nézek végig rajtuk. Mindenki nyugodt tekintettel néz felé, de az ő tekintete dühöt áraszt, kétségbeeséssel keveredve. A mellette ülő fiú hirtelen kezeit a szemei elé emeli, s hamar körbepásztázza a helyiséget. A szőkeség az asztalra borul, karjait feje köré tekeri. Innen is jól kivehető vállának gyors ütemű fel-le mozgása.
- Szerinted összekaptak? - hajol közelebb az asztal felett MinSeo.
- Nekem nem úgy tűnik. Valamit felkavarta a szőke hajút.
A pultos nő egy ruhadarabbal fut az asztalukhoz, s hamar össze is gyűjti a szilánkokat, majd vált pár szót a fiúkkal és elmegy. Váratlanul feláll, s kisiet az ajtón a szőkeség, ott hagyva a három fiút, akik ijedten sietnek utána.
- Itt valami balhé van. - suttogja izgatottan.
- Amire kíváncsi vagyok.
Utolsót szürcsölök az italomból, s felegyenesedek, ezzel ellökve a széket. MinSeora pillantok, aki tanácstalanul figyel, de ott hagyom. Egy szempillantás alatt kilépek az üzletből, és a fiúk után rohanok.

Prologus

Az ég már sötétbe borult, a hold lassan előbújik rejtekéből, felfedve kilétét.
Ködös szemmel tekintek ki a kocsi ablakán, s unottan pásztázom a fák rejtette sötétséget. MinSeo hirtelen lassít, s egy mellékútra fordul. Szája be sem áll, csak az újdonsült lakásunk tökéletességéről hablatyol, melyet jó magam csak képekről láthattam. Az útszéli lámpákat elhagyva furcsa érzés ejt rabságba. A rádió akadozva szól, az ég lassan nekikezd.
- Utálok esőben vezetni. - szitkozódik MinSeo.
Kijelentésére csak bólintok, s továbbra sem veszem le szemeimet az ablakról. - Minden rendben HaNa? - szemem sarkából látom aggódó tekintetét.
- Valami van a fák között! - mondom félve.
- Biztos egy vaddisznó vagy róka. - ránt vállat.
- Kötve hiszem... - mondom alig hallhatóan, mikor meglátom teljes alakját, amely egy farkaséhoz hasonló, négylábú állat. Hatalmas sebességel fut, nem is, rohan az út felé.
Hitetlenkedve nézek barátnőmre, aki nyugodtan vezet. - Még mindig róka?
- Hana, nem láttam, honnan tudjam? - néz rám.
- Mondjuk onnan! - kiáltok, amint meglátom magunk előtt.
- A francba! - ijedtében balra rántja a kormányt, majd jobbra, s fékez - Hogy került ilyen hirtelen elénk? - remeg a félelemtől.
Kiugrok a kocsiból, és visszafutok oda, ahol az előbb utunk állta az állat. Vértócsára, vagy egy elütött farkas testére számítottam, de helyette a nagy semmit látom.
- Eltűnt.

1876
- Ez nem történhet meg újra! Azt már nem tudnánk túlélni! Mindenki alkalmazkodjon az embertársaihoz, és olvadjon közéjük. Nincs többé falka, megszűnik létezni! - utasított egy idős, ősz hajú férfi, kinek teste tele volt karcolásokkal, gyógyulás alatt lévő sebekkel.
Sokan ellenkezni kezdtek, kiabáltak, erélyesen morogtak, de a férfi arca meg se rezzent. A tömeg nem oszlott, egyre inkább válaszra várt. Hirtelen az éles, fülsüketítő ordítás mindent megszakított. A beszédet, az ellenszenvet és a kétséget. Mind a férfi felé fordultak, s figyelmesen hallgattak.
- Több százan meghaltak ma! Férfiak, nők és gyerekek. Senkit nem kímélnek! Nem számít a kor, csak mészárolnak! Ennek ma vége! Korea ketté szakadt. Miénk a déli part. Tanuljatok meg egyedül, a falka nélkül boldogulni, s mindenki élete nyugodt lehet. - az idős férfi szeme megenyhült - Kívánom, hogy mindenkinek jó élete legyen, s utódaitokat megtanítsátok az önkontrollra, az erény megtartására. Isten veletek! - majd otthagyott mindent és mindenkit.
Ez év tavaszán kijelentették Korea kettészakadását. Észak- és Dél-Korea.
Sokan parasztfelkelésként emlékeznek ennek a napnak a miértjéről, de akik mélyebbre ástak, rájöhettek, hogy többről volt szó. Sokkal többről. Itt nem ember - ember ellen harcolt.
Voltak, akik több tíz év után is vissza-visszatértek a helyszínekre, melyek az évek alatt megváltoztak, de nem adták fel. Még akkor is szemmel láthatóak voltak a ház falakon díszelgő mély karmok nyomai, a nyílpuska hegyének éles fúrása, melyet egy átlátszó, ám annál mérgezőbb folyadék borított. Gyanakodtak fűfélére, mesterségesen előállított méregre is, de döntésre sehol sem jutottak.
Erről a napról a könyvekben nem olvashattok, ha még is, akkor az egy héttel későbbi ketté szakadás keretein belül egy-egy mondatban. "Parasztfelkelés tört ki Korea szigetén, melynek előrelátható jelei nem voltak, s pontos okát, célját örök rejtély övezi."

Ám van, kik emlékeznek erre a napra, s pontos céljára is.
1876. március tizennyolcadika a farkasok lemészárlásának kitűzött napja, mely fél sikerrel járt a vadászok számára.