3.fejezet

A megmaradt utolsó hetünket a nyárból MinSeo előre megtervezte, és aszerint is cselekedtünk. Az állatkerttől elkezdve a tekézésig mindenhol jártunk, ahova csak az időnk engedett bemenni. Még élményfürdőben is jártunk, de csak is MinSeo nyaggatása végett.

Az utolsó szabad napunk estéjét otthon töltöttük - szerencsére - ruha válogatással. Oh, azt elfelejtettem említeni, hogy hatalmas vásárlást tartottunk, és a ruhák egyharmada tartozik hozzám. Ezzel nem MinSeot próbálom kritizálni, csak jobb, ha tisztában vagytok a tényekkel.

- Újra itt. - sóhajtok.

- Úgy csinálsz, mintha utálnád ezt a hatalmas épületet.

- Utolsó évünk MinSeo. Szenvedés lesz. - nevetek.

- Nem fogom túlhajtani magam. - von vállat.

- Most meg kellett volna lepődnöm? - felé fordítom a fejem, közben szemöldököm az egekbe emelkedik.

- Hagyj már! - kínosan mosolyog.

- Meg se szólaltam. - mondom dallamosan, majd belépek a kapun, s az egyetem parkja felé veszem az irányt.

Szeretem itt tölteni a lyukas óráimat. Kellemes a légkör, és maga a park is gyönyörű. Melegséget áraszt, amely néhány kemény óra után nagyon jól jön. Előkotrom a fülhallgatómat, s egyből be is dugom a fülembe. Szempilláimat lehunyom, s mélyet szippantok a levegőből. 

Hirtelen valaki levágódik mellé, oldala a bal felemnek nyomódik. Haraggal a szemeimben pillantok oda, de el is száll minden, amint megpillantom SungJaet. 

- HaNa! - mosolyog, akár egy kisgyerek. 

- SungJae! - biccentek hatalmas vigyorral az arcomon.

- Milyen volt a nyár? 

- Voltam otthon egy hetet. - dobom táskám mélyébe a fülesem, s újra rápillantok  - Az egyik barátnőm nagyon meg akar ismerni. - lököm vállba.

- Magyar lányok. - fantáziál.

- Idióta. - forgatom szemeim - Visszavonom, amit mondtam.

- Ne már! - ölel át - Tudod, hogy téged szeretlek a legjobban. - állát a vállamra hajtja, úgy beszél tovább - Hiányoztál.

- Te is nekem. - elnevetem magam, s táskám után nyúlva felállok - Jössz irodalomra?

- Ennyit a meghitt pillanatokról. - duzzog.

- Ezért értik félre az emberek a kapcsolatunkat, féleszű. - neki dobom a táskám, amelyet sikeresen el is kap - Viszed nekem, ugye? - hangom erélyes, esélye sincs ellenkezni.

- Semmit sem változtál. - röhög. Közelebb lép, s kezével enyhén fejem búbjára üt, majd elindul.

- Hé! Ezt most miért? - futok utána.

- Féleszű?! - néz rám kérdőn.

Gesztusként csak vállat vonok, s mosollyal az arcomon sétálok be az egyetem ajtaján. Véglegesen elkezdődött az új tanév. 

Igaz is, SungJaet még nem ismeritek, igaz? Az egyetem első napján mellette maradt csak hely irodalmon, így sodort minket egymás mellé  a szél, és azóta is elválaszthatatlan barátok vagyunk. Se több, se kevesebb, csak barátok, mielőtt valaki kételkedni kezdeni. Imádni való, humoros, helyes, jó teste van, de a második legjobb barátomként tekintek rá. Mindig kisegítjük egymást, közvetlenek vagyunk, s ez az oka, hogy félreértenek minket. Ha az utcán egy srác megpuszil egy lányt, azt az emberek úgy veszik, hogy együtt vannak. De nálunk ez normális, hétköznapi. Mondhatni a bátyámként tekintek rá, aki mindent tud rólam. Persze, ő is beavat a titkaiba, azokba is, amelyeket nem biztos, hogy hallani akarok. Tudjátok, a fiús témák, mint például, ha pornót néz. Ez az egy téma van, melyről nem szeretek beszélni. Senkivel sem.

- SungJae! - ugrik hátára MinSeo.

- Kisasszony, ha nem szólsz, észre sem veszlek, a pehely súlyodból adódóan. - nevet.

- Nem hogy örülnél, hogy nem száz kilósan ugrálok rád.  - üti nyakon barátnőm, s lepattan róla, megigazítja a táskáját, s közénk sétál - Mikor találkoztatok?

- Amíg neked órád volt. - mosolygok.

- HaNa, beszélhetnénk hamar? - áll meg SungJae, s komoly tekintettel néz le rám, szinte már könyörög.

- Szerelmet vallasz oppa? - csillognak Minseo szemei. Mindig szeretett ezzel idegesíteni minket, mára már hagyománnyá vált számára. 

Nem törődök az előttem szólóval, helyette teszek egy lépést előre, s SungJaere nézek.

- Baj van? 

- Eszembe jutott valami, amire kíváncsi lennék. 

- Mondjad. - vonok vállat hanyagul. Nincs olyan, amire nem válaszolnék neki őszintén. 

- Egy héttel ezelőtt jöttetek vissza, igaz? Voltatok a városban kedden? 

- Igen. MinSeo mutatott egy nagyon jó kávézót. - bólogatok.

- Ki volt az a srác, akivel nagyon elmélyülten beszéltél, egy kisebb utcán? - szemeivel fürkészi arcom, amely érthetetlen tekintetet fest magára az előbbit hallva.

- Miről beszélsz? - kérdezzük egyszerre barátnőmmel.

- Van egy park, ahova kevesen járnak, és te ott voltál egy korunkbeli fiúval. 

- Várj. - szakítom félbe - Hogy nézett ki?

- Mégis miért kérded? Te beszéltél vele. Én csak...

- Csak mondd, legyél szíves. - határozottan beszélek.

- Magas, száznyolcvan körül lehetett, fekete haja volt, amely a homlokába hullot. Miért? Nem te voltál?

- Nem tudom.

- HaNa! Azt mondták eszméletlenül találtak rád. Lehet beszéltél előtte valamelyikükkel? 

- MinSeo, miről beszélsz? - emelkedik a hangszíne barátunknak, s egyre idegesebb lesz.

- Még nem volt időm elmondani neki MinSeo. - sóhajtok - Ne hozd fel ezt. - karon ragadom mindkettőjüket, és az előadó teremhez tartunk - Óra után elmesélem SungJae. 

- Ajánlom. - sziszeg.

Leülünk az első olyan helyre, ahol három hely szabadon maradt. Az óra csengetéskor kezdetét is veszi, a professzor már az első órán belevág az anyagba, nem kímélve a kiürült agyunkat sem. MinSeo egész órán a telefonját nyomkodja, csak tudnám, hogy lehet ilyen magatartással jó tanuló. Bal oldalamon SungJae épp engem bámul, mikor odapillantok.

- Mi az? 

- Szép barna lettél. - biccent.

- Úgy tudtam, a koreai fiúk jobban szeretik a fehér bőrű lányokat. 

- HaNa, gyönyörű vagy. - felém nyúl, s hajam végét kezdi piszkálni - A kékeszöld szemeid, a szőkés hajad, s mégis koreai vagy.

- SungJae, óra van. - köhécselek. Vannak pillanatok, mikor meginog a bátorságom, de tudom, hogy csak jókedvéből adódóan bókol nekem ez a tökkelütött.

- Tudom. De ezt az anyagrészt már rég megtanultam. - von vállat.

- Hülye zseni. - fintorgok.

Visszapillantok a táblára, s gyors jegyzetelésbe kezdek. 

Az óra utolsó perceiben a tanár a kréták után kutakodva nyitogatja az asztal fiókjait, ám, elmondása szerint a takarítok elfelejtették, hogy megkezdődött a tanév. Kim professzor felkapja a kulcscsomóját az asztalról, s hátra sétál a szertárhoz, hogy kinyissa. Amint kitárja az ajtót, valami azzal együtt esik előre, egyenesen a professzor mellé. Egy holttest. Egy harmincas éveiben járó, korom fekete hajú nő holtteste. Párat pislogok, mire eljut a tudatomig, mit is látok pontosan. 

Gyenge sikoly szökik ki a számon, ám ezt követően van, aki fénysebességgel rohan ki a teremből, van aki a rémülettől mozdulni sem tud. A maradék sikoltással próbálja magát nyugtatni. 

SungJaere pillantok, aki meglepetésemre nem a szertár felé pislog, hanem egy elöl ülő fiúra. Nagyon ismerős fekete haja van, mintha...Igen, ő az múlthétről. De miért néz felé ilyen rémülten? 

És miért nem lett egy cseppet sem ideges az elöl ülő srác? 

- Mi történt? - ront be egy másik professzor, akit eddig még sosem láttam itt. 

Odafut az irodalom professzorunkhoz, s mély beszélgetésbe kezdenek, majd mindenkit kiküldenek az óráról. Első irodalom óra elhalasztva. Legalább a dolgok pozitív oldalát is figyelembe veszem.

- Fúj! Még szerencse, hogy nem láttuk az agyon karmolt testét. - borzong össze MinSeo.

- Honnan tudod, hogy..

- Elölről mondta valaki. Sokkos állapotba került a lány. 

Körbepillantok a tömegen, figyelve az emberek reakcióit. Megakad a szemem egy fiú csoporton, akik közvetlenül az ajtó mellett állnak, s nem tűnnek rémültnek. Kicsit sem. A vörös hajú odébb lép, így megpillantok még két arcot. Ők azok. A vöröske, szöszke, és két idegen mellettük. Pontosabban egy. Az egyikük nem más, mint aki megakadályozta az esésem a padkán. Miért vannak itt? Új diákok? Vagy csak nem vettem eddig észre őket?