6.fejezet

Sétálok erre, sétálok arra, mindenhol jobb, mint otthon.

Könnyeim ismét utat törnek maguknak, elhomályosítva ezzel a látásomat. Csupasz talpaimba fájdalom nyilall, minden apróság belemélyed puha párnáimba, ezzel agyondöfve talpamat. Mindenem ott hagytam abban a házban, mely egyszer az otthont jelentette számomra. A cipő sem kivétel, egyedül telefonom szorítom hatalmas erővel, nehogy kiessen gyenge mancsomból. Sóhajtok, majd felpillantok az égre, hol a hold sem kandikál ki a felhők sűrű takarójából, így fénye is takarásban, mely világosságot hozhatna eme sötét éjszakába. Kezem rezgésére eszmélek fel, pontosabban a bele nyomorgatott készülékére. Kit érdekel ez már?! Kedvem, s erőm sincs senkihez. Senkihez. De a telefonom megállás nélkül újra, s újra felcsendül, ezzel idegesítve a csendet, amely körülvesz. Lomhán lepillantok bal felemre, kinek juthatok eszébe ilyen későn.

- Mondd. - alig hallhatóan, de belemorgok mikor fülemhez emelem a fekete telefont.

- Hol vagy? - MinSeo aggódó hangja arra utal, tudja hogy elfutottam otthonról - ismét -.

- Hol vagyok? - nézek körbe - Nem is tudom. Talán még Szöulban. - keservesen felnevetek.

- Ne szórakozz te lány! - kiabál - Hol vagy? - újra felteszi kérdését, hisz ismer annyira hogy tudja, csak magányra vágyom, ezért vagyok ilyen.

- Két utcával lejjebb. - tömör, de lényegre törő válasz. Ismerem, és tudom, hogy ezt hallva fut ki a szobámból, ahol eddig a kupleráj által mért károkat mérte fel.

- Ne mozdulj!

Mégis hova mennék? A Lábaim sajognak, kezemmel alig bírom megtartani azt a fránya telefont,és a könnyeim is elfogytak. Csak az arcomra ragadt sós folyadékot érzem, semmi mást. Hirtelen neki ered, ezzel lemosva minden mocskot testemről. Dörög, majd villámlik, ahogy az rendjén van. Sosem féltem a vihartól, de ebben a pillanatban a szívem kihagy egy ütemet a hirtelen vert zaj miatt. Reszketek egész testemben. A vihar lenne a kiváltó oka? Én magam sem tudom. Gyenge vagyok, akár egy vékony faág, melyen az emberek átsétálnak, s észre sem veszik, ahogy lábuk alatt kettétörik. Így érzem most magam. 

A csendet felváltja egy közeledő motor zúgása. Nem törődök vele, miért tenném? Fejemet lehajtom, s a bepiszkolt lábujjaimat kezdem el pásztázni. Olyan koszos...

Erős karok ölelnek meg hátulról, ebből kifolyólag nem MinSeo az, aki rám talált. Testem nem modul, hiába szorítják, csak hagyom had öleljen az idegen. Idegen egyáltalán? Kötve hiszem...

- Azonnal elviszlek innen, te idióta! - párat lép felém Minhyuk, hogy szembe kerülhessen velem.

Felnézek markáns arcára, bár ne tettem volna. Ahogy az eső szétmossa mindenét, olyan, akár egy ázott kutya. Az a fajta, amelyiket meglátod, és azonnal karba veszed, hogy hazacipeld. Most én is így érzek. Ahogy hamu-szőke haja vizesen hull arcába, ajkai közt parányi rést vélek felfedezni. Kapkodja a levegőt. Lejjebb tekintek, s feltűnik hiányos öltözéke. Se dzseki, de pulcsi, csak egy ujjatlan, mely napközben elég lehetett, de most éjjel, édeskevés.  

- Meg fogsz fázni. - ütöm mellkason, ezzel fejezve ki az aggodalmam. Az ég egyre nagyobb csatákat vív, s a dörgések hangja is erősödik.

- Én mit mondjak, butus?! - szinte már sír, hallom hangján. Újabb dörgés, amely a szívbajt hozza rám. 

Óvatosan Minhyuk óvó karjai közé bújok, hogy jobban érezhessem magam. Nem mondok semmit, csak átölelem izmos testét, amely az enyémhez hasonlóan hideg, hála a csapadéknak. 

- HaNa! - MinSeo hangjára kinyitom szemeim, majd elhúzódok Minhyuktól. - Nem esett semmi bajod, ugye?! - mér végig, majd magához húz, mintha csak ketten lennénk.

- Sajnálom. - se több, se kevesebb. Ennyit tudok kiejteni az ajkamon.

- Menjünk haza HaNa. - csuklón fog Minhyuk, jelezve, hogy motorján van még egy hely számomra.

Hátralépek egyet, ám lábam olyan erővel kezd szúrni, hogy felszisszenek. Nem mondom mi a baj, de mindkettejüknek feltűnik. 

- Hol a cipőd, te lány? - erélyesen kérdi barátnőm. Nem válaszolok, helyette újra felpillantok a komor égre, ahonnan minden félelmem forrása ered. Dörgés, villámlás, és az anyukám halála iránti bűntudat. Szinte már mardos, széttép.

- Annyira hiányzik! - fakad ki belőlem, s újra kibuggyannak a könnyeim.

Egyikük se szól egy szót sem, csak hallgatnak. Jobb is. Utálom, ha szánalommal néznek rám, és azért kedvesek hozzám. Az egyik legutálatosabb dolog az emberben. Szánalom.

- Ne hagyd el magad - ölel újra magához Minhyuk, közben egy puszit lehel nyakam azon részére, melyet elér. 

***

Azon az éjszakán jó párszor átfutott az agyamon, miképpen vethetnék véget az életemnek. Anyu után akartam menni, de nem engedték. Minhyuk és Minseo egy másodpercre sem hagytak egyedül azon az éjjelen, a családommal ellentétben. Ha rajtuk múlik, akár egy szikláról is levethettem volna magam, nem tűn volna fel nekik a hiányom. Mindegy is, felesleges ezeken a régi emlékeken rágódnom. Ami volt, elmúlt. 

- Engesztelésképp egy kávé? - sétál mellettem Minseo bűntudattal szemeiben, melyek csak akkor tűnnek el, ha hagyom magam.

- Legyen. - halvány mosolyt varázsolok ajkaimra, csakis az ő kedvéért.

Ezek után, egy szót sem mondunk, amíg az újdonsült kedvenc helyünkhöz nem érünk. Leadjuk a rendelést, majd helyet foglalunk egy ablak melletti asztalnál, ahonnan rálátás nyílik a kinti utca nyüzsgésére. 

- Mire gondolsz? - zökkent ki Minseo, bő tíz perc után.

- Semmire. Az a legegyszerűbb, ha nem gondolok semmire. Nincs mitől félnek, s aggódnom sem kell. Csak bambulok, a kinti életet fürkészve. - monoton hangon mesélem el gondolatmenetem, melyet nem szakít félbe senki.

- Túl kéne lépned rajta. Örökre bezárkózott akarsz maradni? - aggódik, de nem tud érdekelni.

- Egy határozott nő lettem. Ezzel nincs semmi probléma. - beleszürcsölök a vaníliás kávémba, amely lágyan csúszik le torkomon.

- Nem nyitsz mások felé! Hogy lesz így bárkid is? Én csak aggódom. - egyre hangosabban ecseteli szónoklatát, mintha ezzel elérné, hogy egyetértsek vele - Minhyuk óta csak Sungjaenek nyíltál meg. Ahhoz is kellett vagy négy hónap! 

- Hagyd abba. Nem akarok veszekedni, semmi kedvem.

- Neked sosincs semmihez sem kedved Hana! Milyen élet ez?! - kávéját óriási lendülettel hajítja az asztalra. eredményeképp kilöttyen jó pár csepp a műanyag pohárból.

- Neked nem mindegy? Mint láthatod jól megvagyok. Csak hagyj éni. - én is hangosabbra emelem a hangom, az sem érdekel ha bámulnak minket, hisz én mindenre tojok. 

- Nem is élsz! - szemeiben mintha undort vélnék felfedezni, s ez ösztökél olyan cselekedetre, melyet azelőtt megbánok, hogy véghez vinném. Áthajolok az asztalon, s kezemet a lehető legnagyobb erővel hajítom barátnőm arcának. Tenyerem is belesajdul, hát még az ő arca. Szemei kidülledve néznek vissza rám, egy szót sem szól, csak bámul engem. Helyemen ülve vagy százszor bocsánatot kértem már, de hangszálaim nem engedelmeskednek, így egy szó sem jut ki torkomon. 

- Nem tudsz mást, csak az erődet használni. Számíthattam volna rá. - lekezelő, szánalmas hangokat hallat, melyek rosszul esnek. 

- Én nem.. - mondatomat nem tudom befejezni, hét figyelő szempár észrevétele végett. Ledöbbenek, ahogy ráeszmélek arcuk vonásaiból, hogy szem- és fültanúi voltak mindennek, ami itt történt. 

- Nem akartad. Persze, te sosem direkt teszed ezeket, csak rutin és reflex. - Minseo mit sem sejtve folytatja.

- Hagyd abba. - szemeim még mindig a fiúkat fürkészik.

- Nem! Nem hagyom abba! Miért kéne rád hallgatnom? Az előbb pofoztál fel. - csapkod - Utoljára akkor okoztál bennem kárt, mikor meghalt az anyád! - utolsó szavai tudtomon kívül is feldühítenek.

Felpattanok a székről, táskámat a vállamra eresztem és minden szó nélkül indulok kifelé.

- Nem hagyhatsz itt! Ne menekülj folyton a problémák elől! - utánam indul, de meg is torpan, hiszen számára új látvány, hogy Jungkookék minket figyelnek. 

- Mi nem akartunk mindent hallani..- Suga óvatosan közelíti a helyzetet, de hiába.

- Akkor felejtsd el. Ne beszéljetek ezek után róla, és ne is agyaljatok az említetteken. Csak felejtsétek el. - hátrapillantok, hogy lássák érzelemmentes arcom, ezzel hitelesítve azt, amire kérem őket.

Minseo furcsa mód meg sem szólal, csak mellém sétál, de nem pillantok rá. Kerülöm tekintetét, ami ezzel jár, az Jungkook aggódó arcvonásai. Ha nem Minseora, akkor rá terelődik szemem világa.

- Ne nézz így rám! Ezt utálom a legjobban! - belül egy vihar tombol bennem, amely arra ösztökél, hogy szétverjem valaki fejét. Nem hagyhatom kitörni, Minseo is megmondta, csak erre támaszkodom.

Minden szó nélkül indulok a kijárati ajtóhoz, barátnőmmel a nyomomban, aki még mindig a földet pásztázza. Hallom, hogy valamelyikőjük utánunk indul, de nem törődök vele. Amint jobb karomhoz ér, már nem hagyhatom figyelmen kívül, s az ösztöneim sem nyomom el. Rámarkolok mindkét kezemmel csuklójára, és a földre dobom testét a fiúnak.

- Ne érj hozzám!- nézek most már érzelemmel a szemeimben Jungkookra. Düh. Ez az, amelyet árasztok magamból, és tessék, ismét az erőmre hagyatkoztam.