Így együtt olyan karizmatikus társaság. Két éve a szaktársaim, de még egyszer sem figyeltem fel rájuk. Persze, hisz rólam van szó. Arról a lányról, akit semmi sem érdekel, hidegen hagyják a szórakozóhelyek zajos, zsúfolt helyei, és mindenek felett az emberek véleménye. Igen, ez vagyok én. Egy harcművész bajnok, ám ezt próbálom leplezni. Ha valaki megközelít, csak egy határozott, jól irányított mozdulatomba kerül, és az illetőnek többet eszébe sem jut a közelembe férkőznie.
- Biztos történt valami. - bólint, hogy magát győzze - Menjünk közelebb.
- Rossz előérzetem van, Hana. - zökkent ki MinSeo - Valaki vérzik. - szavai mellettem reszketnek.
- Az a valaki Jimin. Óráról ellógott. - hanyagul, nemtörődöm stílusban felelek.
- Biztos történt valami. - bólint, hogy magát győzze - Menjünk közelebb.
Ellenkezni sincs időm, Minseo minden szó nélkül feléjük indul, maga mögött hagyva. Értetlenül indulok utána, s a fiúk mellett pár méterrel megállunk.
- Miért? - csak ennyit kérdezek, de már tudja mire gondolok.
- Innen szemügyre vehetjük Jimint. Nem érdekel, ha rosszkor vagyunk rossz helyen. Az egyetem parkjában vagyunk, semmit nem tehetnek velünk. És az sem biztos, hogy olyan különlegesek, mint amilyennek gondolom. - hadarja magabiztosan.
- Te megőrültél! - kiabálok.
Erre már a fiúk is ránk pillantanak, nem tettetve, hogy nem látnak. Jól tudom, éreztem, hogy idáig is figyeltek minket. Jobban, mint azt valaha.
- Hana! Mit keresel itt? - lép mellém Jungkook.
- Szia! - biccentek fejemmel, amolyan köszönésként - Csak erre jártunk. - vonom meg vállam lomhán. Arcomon egy kisebb mosoly sem észlelhető.
- Értem - ő viszont annál inkább mosolyog.
- Á! Az ájult leány. - a fekete hajú fiú is mellénk áll, sarkában a többiekkel - Jól vagy?
- Persze. Miért? - értetlenkedek.
- Hananak hívják, Hoseok. - szól közbe Jungkook.
- Hana. Szép név, kislány! - a szőke, homlokába hulló hajú ugrik közénk - Yoongi vagyok, személyesen. De röviden csak Suga.
- Miért Suga? - csúszik ki számon.
- Hosszú sztori. Egyszer majd elmesélem. - üt vállba enyhén.
- V, ne csak bambulj, szólalj is meg. Megijeszted. - az oldalt leborotvált hajú szökken közénk. Úgy tűnik, ő amolyan vezető egyéniség - RapMon. - biccent fejével, melyet viszonozok - Az imént említett Taehyun, a vörös Jimin, és a mellette álló szépfiú Jin. - mutat mindegyikre külön-külön.
- MinSeo vagyok. - köszön mindenkinek a jobbomon lévő, aki eddig Jimin kezét fürkészte, kinek karján egyetlen karcolás nyoma sem látható, nem hogy vér.
- Jin, érzem a szagát. - szól halkan, mégis hallhatóan Suga.
A fiúk mind egyszerre mozdulnak, s a kijárat felé indulnak. Utolsóként Jungkook még megfordul, s aprót bólint köszönésként. MinSeo utánuk indulná, ám erőteljesen csuklón ragadom, és visszarántom magam mellé.
- Meg ne próbáld! Nem hiányzik semmilyen fajta balhé.
- HaNa! Nem hiszem el. - nevet kínosan hajába túrva. - Miért nem mehetek legalább egyszer utánuk?!
- Csak szétvernék a segged.
- Nem banditák. - hangja még mindig dühöt áraszt, de szokásomhoz híven nem törődök vele. - Amúgy is, te mindenkit levernél. Százan is mehetnek ellened, senkinek se lenne esélye. - imitál bokszolást a levegőben.
- Nem mondtam, hogy miattad megerőltetném magam. - halvány mosoly húzódik ajkaim szélére. Ritka pillanatok egyike.
- Dehogynem. Ahhoz túlságosan fontos vagyok a számodra, hogy végignézd ahogy szétvernek. - mondandójából telefonja csengése szakítja félbe. - Anya.. - felveszi, és csak hallgatja, ahogy ismét szidják -gondolom-.
- Na? - kérdezem, mikor kinyomja a készüléket.
- Bárcsak...bárcsak valami komoly történne vele, hogy rájöjjön mennyire is fontos vagyok számára! Bárcsak balesete lenne! - kiabál dühében. Egyből leesik miről vitatkozott, ám ez sem ad rá okot, hogy az édesanyja halálközeli élménybe juttatását kívánja.
- Vond vissza amit mondtál Kang MinSeo! - erélyesen, szinte már parancsolva emelem fel hangom. Szemei kidüllednek, s könnyel telnek meg, amint ráeszmél, mit is mondott előttem.
- Jaj HaNa. Én nem úgy gondoltam, jól tudod. - oldalról átölel, de nem viszonozom. Villámként csap belém az emlékek hada, melyek életem legrosszabb időszakát töltik ki. Akkor döbbentem rá mindenre, és szakadtam el a családom megmaradt tagjaitól, lélekben.
Sírtam. Egyre csak sírtam megállás nélkül. Az édesanyám meghalt, és én vagyok érte a felelős. Senki más, csakis én. A tizennyolc éves Lee HaNa, akit egyedül az anyja tekintett a lányának, családtagjának, ám ő elment, és egyedül maradtam. Apám egyre csak vert az eset után, így vezette le a feszültséget, amely a szerette elvesztése végett felgyülemlett benne. Hogy mérges vagyok-e a tette miatt rá? Nem. Megértem, sőt, ha ő nem, én tettem volna valamit magammal az irdatlan bűntudat eredményeképp. Most is, a temetésen sincs másként. Mindenki lopva tekint rám, szemeik tele van undorral, félelemmel. Mintha az ördög teremtményét szemlélnék.
Haza érve a nővérem se fogja vissza magát. Útja egyenesen az emeletre vezet, ott is a szobámba. Mindent, ami az útjába kerül a földre dob, széttör, esetleg nekem hajítja. Tűrök mindent, amit csak mond, amit csak nekem hajít. Érzem, ahogy karomon végig folydogál a vér, amely az imént nekem repített kis üvegfigura szilánkjai által szerzett sebből merít egyre többet. Ezt látva az idősebb testvérem csupán gúnyosan felkacag.
- Ezt érdemled te fruska! Mielőbb tűnj innen. Látni sem akarlak! - nekem hajítja az asztalomról leemelt fotókeretet, s a földre esve az üveglap szilánkokra törik, a benne heverő fotó itt-ott karcosan tekint vissza rám.
Ekkor minden elszakad bennem. Lábaim, karjaim felmondják a szolgálatot, s mint egy rongybaba hullok a földre, térdeim kárára. Egész testemben remegek, hatalmas hajzuhatagom szanaszéjjel áll, könnyeim lefolyatják azt a parányi sminket is, amelyet magamra kentem reggel, hogy a lehető legemberibben nézzek ki a temérdek gyász után. Testvérem velem ellentétben határozottan indul ki a szobámból, de mellettem megtorpan.
- Remélem legalább annyira fáj, amennyire azt kívánom, hogy eltűnj erről a földről! - mondandóját elsőre nem értem, ám hamar értelmet nyernek azok a megátalkodott szavak.
Hajamat olyan erővel húzza, hogy fejem is vele esik oldalra. Újból kikandikálnak azok a fránya könnycseppek, nem engedik magukat eltüntetni. A mellettem álló jól szórakozik rajtam, kezével még mindig erőteljesen markolja hajam egy részét, s jobbra-balra kezdi húzogatni, ezzel rángatva fejem is. Önelégült nevetése olyan, akár a sátáné, aki megkapta a poklába szánt új zsákmányát. Innen már nincs menekvés. Egyre inkább úgy érzem, itt a vég számomra.
Ahogy testem jobbra-balra húzza hajamnál fogva, néha oldalba rúg magassarkúja hegyével, érzem, mindjárt elájulok a fájdalomtól. Váratlanul valami bevillan. Édesanyám mosolya, ahogy mindig is rám nézett, mikor valami rosszat tettem. Tudta, hogy felesleges szidnia, azt apám megtette helyette, ő inkább csak biztatott a jóra és hitt. Hitt bennem, aki mindig csak bajt kevert a családnak. Sosem ütött meg, így is kaptam eleget édesapámtól. Elgyengült karommal határozottan elemelek a földről egy szilánkot, s a megtépett hajrészemhez emelve elsuhintom ott, remélve, hogy tervem sikerrel jár. Fejem előre billen, ezzel jelezve, hogy már nincs fogságban. Eldobom az eddig markomban tartott üvegszilánkot, és szembefordulok a nővéremmel, igaz, még mindig nincs erőm felkelni.
- Van merszed visszaszólni? - homlokánál jól láthatóak a kidudorodó erei, melyek az idegesség tetőfokáról árulkodnak.
- Egy szót sem szóltam. - hangom hanyag, mint mindig is. Csak anyu volt kivétel a viselkedésem alól.
- Ne szájalj kölyök! - kapok egy pofont. Szinte már nem is érzem,, ahogy tenyere arcomon csattan, annyira elvesztem. - Kelj fel, és hajolj meg százszor, ezerszer előttem, azonnal! - parancsol, de ki vagyok én, hogy teljesítsem?! Meg se mozdulok, egyedül hajamat piszkálom kezemmel, hogy a kitépett szálakat eltávolítsam a többi közül. - Azt mondtam kelj fel! - megmarkolja karom, majd felránt, ezzel állásra bírva. - Azonnal kezd!
Ahelyett, hogy teljesíteném kérését, elindulok lomha léptekkel kifelé, hogy az utcákat róva egyedül lehessek. Én, és a hatalmas bánatom.
- Nem mondtam, hogy mehetsz szuka! - csuklón ragad és visszaránt. Hirtelen ér, de hamar kapcsolok, és fordítok az álláson. Most már én markolom kézfejét, és ide-oda forgatva okozok neki fájdalmat. Ezután maga elé rántom bal karját, és rendellenes pózba rántom, had fájjon neki is egy kicsit.
- Eressz el te bandita! - köp arcon.
Leengedem a karjaim magam mellé, megfordulok és lefutok a lépcsőn, majd ki az ajtón, kapun.
- Miért?! - kiáltom, mikor kiérek az utcára. Éjjel van, szinte már senki sincs kint.
Sétálok erre, sétálok arra, mindenhol jobb, mint otthon.
- Meg ne próbáld! Nem hiányzik semmilyen fajta balhé.
- HaNa! Nem hiszem el. - nevet kínosan hajába túrva. - Miért nem mehetek legalább egyszer utánuk?!
- Csak szétvernék a segged.
- Nem banditák. - hangja még mindig dühöt áraszt, de szokásomhoz híven nem törődök vele. - Amúgy is, te mindenkit levernél. Százan is mehetnek ellened, senkinek se lenne esélye. - imitál bokszolást a levegőben.
- Nem mondtam, hogy miattad megerőltetném magam. - halvány mosoly húzódik ajkaim szélére. Ritka pillanatok egyike.
- Dehogynem. Ahhoz túlságosan fontos vagyok a számodra, hogy végignézd ahogy szétvernek. - mondandójából telefonja csengése szakítja félbe. - Anya.. - felveszi, és csak hallgatja, ahogy ismét szidják -gondolom-.
- Na? - kérdezem, mikor kinyomja a készüléket.
- Bárcsak...bárcsak valami komoly történne vele, hogy rájöjjön mennyire is fontos vagyok számára! Bárcsak balesete lenne! - kiabál dühében. Egyből leesik miről vitatkozott, ám ez sem ad rá okot, hogy az édesanyja halálközeli élménybe juttatását kívánja.
- Vond vissza amit mondtál Kang MinSeo! - erélyesen, szinte már parancsolva emelem fel hangom. Szemei kidüllednek, s könnyel telnek meg, amint ráeszmél, mit is mondott előttem.
- Jaj HaNa. Én nem úgy gondoltam, jól tudod. - oldalról átölel, de nem viszonozom. Villámként csap belém az emlékek hada, melyek életem legrosszabb időszakát töltik ki. Akkor döbbentem rá mindenre, és szakadtam el a családom megmaradt tagjaitól, lélekben.
***
Sírtam. Egyre csak sírtam megállás nélkül. Az édesanyám meghalt, és én vagyok érte a felelős. Senki más, csakis én. A tizennyolc éves Lee HaNa, akit egyedül az anyja tekintett a lányának, családtagjának, ám ő elment, és egyedül maradtam. Apám egyre csak vert az eset után, így vezette le a feszültséget, amely a szerette elvesztése végett felgyülemlett benne. Hogy mérges vagyok-e a tette miatt rá? Nem. Megértem, sőt, ha ő nem, én tettem volna valamit magammal az irdatlan bűntudat eredményeképp. Most is, a temetésen sincs másként. Mindenki lopva tekint rám, szemeik tele van undorral, félelemmel. Mintha az ördög teremtményét szemlélnék.
Haza érve a nővérem se fogja vissza magát. Útja egyenesen az emeletre vezet, ott is a szobámba. Mindent, ami az útjába kerül a földre dob, széttör, esetleg nekem hajítja. Tűrök mindent, amit csak mond, amit csak nekem hajít. Érzem, ahogy karomon végig folydogál a vér, amely az imént nekem repített kis üvegfigura szilánkjai által szerzett sebből merít egyre többet. Ezt látva az idősebb testvérem csupán gúnyosan felkacag.
- Ezt érdemled te fruska! Mielőbb tűnj innen. Látni sem akarlak! - nekem hajítja az asztalomról leemelt fotókeretet, s a földre esve az üveglap szilánkokra törik, a benne heverő fotó itt-ott karcosan tekint vissza rám.
Ekkor minden elszakad bennem. Lábaim, karjaim felmondják a szolgálatot, s mint egy rongybaba hullok a földre, térdeim kárára. Egész testemben remegek, hatalmas hajzuhatagom szanaszéjjel áll, könnyeim lefolyatják azt a parányi sminket is, amelyet magamra kentem reggel, hogy a lehető legemberibben nézzek ki a temérdek gyász után. Testvérem velem ellentétben határozottan indul ki a szobámból, de mellettem megtorpan.
- Remélem legalább annyira fáj, amennyire azt kívánom, hogy eltűnj erről a földről! - mondandóját elsőre nem értem, ám hamar értelmet nyernek azok a megátalkodott szavak.
Hajamat olyan erővel húzza, hogy fejem is vele esik oldalra. Újból kikandikálnak azok a fránya könnycseppek, nem engedik magukat eltüntetni. A mellettem álló jól szórakozik rajtam, kezével még mindig erőteljesen markolja hajam egy részét, s jobbra-balra kezdi húzogatni, ezzel rángatva fejem is. Önelégült nevetése olyan, akár a sátáné, aki megkapta a poklába szánt új zsákmányát. Innen már nincs menekvés. Egyre inkább úgy érzem, itt a vég számomra.
- Van merszed visszaszólni? - homlokánál jól láthatóak a kidudorodó erei, melyek az idegesség tetőfokáról árulkodnak.
- Egy szót sem szóltam. - hangom hanyag, mint mindig is. Csak anyu volt kivétel a viselkedésem alól.
- Ne szájalj kölyök! - kapok egy pofont. Szinte már nem is érzem,, ahogy tenyere arcomon csattan, annyira elvesztem. - Kelj fel, és hajolj meg százszor, ezerszer előttem, azonnal! - parancsol, de ki vagyok én, hogy teljesítsem?! Meg se mozdulok, egyedül hajamat piszkálom kezemmel, hogy a kitépett szálakat eltávolítsam a többi közül. - Azt mondtam kelj fel! - megmarkolja karom, majd felránt, ezzel állásra bírva. - Azonnal kezd!
Ahelyett, hogy teljesíteném kérését, elindulok lomha léptekkel kifelé, hogy az utcákat róva egyedül lehessek. Én, és a hatalmas bánatom.
- Nem mondtam, hogy mehetsz szuka! - csuklón ragad és visszaránt. Hirtelen ér, de hamar kapcsolok, és fordítok az álláson. Most már én markolom kézfejét, és ide-oda forgatva okozok neki fájdalmat. Ezután maga elé rántom bal karját, és rendellenes pózba rántom, had fájjon neki is egy kicsit.
- Eressz el te bandita! - köp arcon.
Leengedem a karjaim magam mellé, megfordulok és lefutok a lépcsőn, majd ki az ajtón, kapun.
- Miért?! - kiáltom, mikor kiérek az utcára. Éjjel van, szinte már senki sincs kint.
Sétálok erre, sétálok arra, mindenhol jobb, mint otthon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése