MinSeo kíváncsian követve tekintetem állapodik meg a fiúkon.
- A vörös hajút Jiminnek hívják. Emlékszel rá?
- Persze - válaszolom - Azt a hajat nem lehet elfelejteni.
- Honnan ismeritek őket? - száll be a beszélgetésbe SungJae is.
- Miután HaNa elájult, ők találták meg, és hozták vissza a kávézóba.
Barátunk értetlenül pillant rám, amely annyit tesz, hogy mindent részletesen tudni szeretne.
- A kávézóban találkoztunk velük először.. - és mindent elmeséltem, már, amennyire emlékszem. Az italos balesetet a barna hajúval, a furcsa viselkedésüket, a hirtelen távozásuk, és, hogy utánuk rohantam. Majd újra a kávézóban voltam, fájó fejjel. Ez minden, ami megmaradt aznapról - Ennyi. - fejezem be.
- És a fekete hajú?
- SungJae, én nem emlékszem rá. - sóhajtok.
- Nem úgy értem. - legyint, s átnéz fejem búbja felett. - A teremben biztos voltam benne, hogy őt látom. De itt nincs.
Hátrapillantok, az ijedt tömegben minden egyes arcot jól szemügyre veszek, majd az ajtónál álló fiúkat is megnézem. Már csak hárman vannak jelen. A vöröske eltűnt. Értetlenül pillantok körbe újra, s újra. Ilyenkor hova siethet egy ember? Visszanézek az ajtóhoz, tekintetem találkozik a barna hajú megmentőmével. Fülébe súg valamit a szöszke, majd ő is felém pillant. Frusztráltan érzem magam, így visszafordulok MinSeohoz, akinek nyoma veszett.
- Hova ment MinSeo?
- Nem tudom. Valami olyat hablatyolt, hogy kideríti az igazságot.
- SungJae! - emelem fel hangom - Merre indult? - siettetem. Nem értem mi ütött belém, de gyorsan meg kell találnom a barátnőmet.
A kijárat felé mutat, rám sem nézve.
Lábaimat magam után kapkodva sietek arra, amerre SungJae mutatott. Visszhangoznak lépteim a sivár folyosón, hisz még tartanak az előadások. Jobbra-balra kapkodom fejem, hátha előbukkan MinSeo, de hűlt nyomát sem látom. Mintha a föld nyelte volna el. Előkotrom telefonom farmerem zsebéből, s tárcsázom a számát. Pár csengés után felveszi.
- MinSeo, hol vagy?
- Az egyetem parkjában. Követtem a fekete hajú fiút, de semmi szokatlan nem történt idáig.
- Meg ne mozdulj! - förmedek rá, majd visszadobom a telefonom a zsebembe, s futni kezdek.
A parkhoz érve visszaveszek a tempómból, gyors léptekkel ülök le egy padra, ahol MinSeo is gubbaszt.
- Mit csinálsz? - kérdezem.
- Már mondtam. Érdekel mi történik körülöttük, így hát követtem az egyiket. - fejével srégen oldalra bök.
Odakukucskálok, ahol két személy beszélget. Az általunk ismert fekete hajú, s egy szőke, oldalt rövidebbre borotvált hajú fiú. Végigpásztázom, ránézésre három évvel lehet idősebb nálam, de nem merek biztosat mondani karakán arcvonulatából fakadóan.
- Ismerős a szőke? - kérdezi.
- Nem. - vonok vállat - Bár a többieket sem láttam még itt. - utalok a karizmatikus társaságra.
- Pedig velünk kezdtek néhányan. Egy-kettőjükkel összefutottam már a folyosókon.
- Igen?! - értetlenkedek - A kávézóban még azt mondtad, nem ismered egyikőjüket sem.
- Nincs mentségem, megbabonáztak. - huncut mosolyra húzza ajkait - Nézd! - maga elé mutat - Eltűntek.
Az lehetetlen. Nem történhetett meg. Fél percre vettük le róluk a szemünket. Csak fél perc. Hova tűnhettek ennyi idő alatt a park kellős közepéről?
- Menjünk vissza. - sóhajt MinSeo megadóan.
Nem ellenkezem, egyszerűen csak követem.
Az előadótermünkhöz érve, épp elszállítja a holttestet. A rendőrség Kim professzort nyaggatva próbál minél több információt kideríteni az üggyel kapcsolatban, de már most tudom, hogy reménytelen. Az a test agyon volt karmolva, a nyakán kés nyomai húzódtak. Kim professzor rosszkor volt rossz helyen. Ennyi.
- HaNa, gyere! Vissza kell mennünk a terembe. SungJae már bent van.
Egy ideig még kint álldogálok, csodára, vagy hasonlóra várva, de feladom, s besétálok. SungJae a szokásos helyén ül, ám mellette egy szabad hely sincs. Kérdőn MinSeora pillantok, aki pár sorral lejjebb foglalt helyet, egy szélső padnál. Ugyan olyan értetlenül néz vissza, így keresek magamnak egy szabad helyet, nem érdekel hol, csak ülhessek. Felkullogok pár fokot a lépcsőn, minden hely foglalt. Tovább sétálok, semmi. Elcammogok SungJae mellett, aki egy mosolyt küld felém, de csak a haraggal teli arcom kapja viszonzásul, amiért egyetlen egy helyet sem volt képes foglalni számomra. Tovább sétálok, a legfelső sorokhoz. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, mikor megpillantok egy szabad helyet. Még hozzá szélsőt. Nem kell idegenek hálójába vergődnöm magam. Ez az!
- Szabad? - udvariasságból megkérdezem, de ha nemet mond, lenyisszantom a fejét.
- Persze. - fordul felém az egyik karizmatikus személy.
Francba! Miért nem néztem meg jobban, mielőtt ideloholtam?! Leülök, s próbálok normálisan viselkedni. Csak a táblát figyelem, még ha a professzor bent sincs. Nem szabad felé pillantanom. Nem szabad. Najó, csak egyszer.
- JungKook. - mosolyog, amint odapillantok.
- JungKook.. - ismétlem szavait mosolyogva.
- Te?
- Áh! Persze. - sóhajtok - HaNa.
- HaNa. Szép név. Örülök, hogy végre beszélhetünk. - nyújt kezet.
Először értetlenül pillantok le, majd vissza arcára. Fiúk között megszokás ez a fajta üdvözlés, de nekem miért nyújtja a jobb kezét?!
- Köszönöm. - nyújtom jobb karom, majd határozottan megrázom kezét.
Ujjaim bizseregnek érintése hatására. Nem hagyom, hogy észre vegye, de kellemes érzés tölt el. Mintha keze melege egyben a búvóhelyem is lenne. Furcsa. Kezeink eltávolodnak, s újra szembe fordulok a táblával. Mindenfelé nézek, csak bal oldalamra nem. A professzor lomha léptekkel sétál be, majd becsukja maga mögött az ajtót, és felénk fordul. Mormol valamit, arról, hogy ne híreszteljük az órán történteket, nem tenne jót az iskola hírnevének, így nem verik nagy dobra. A rendőrség szép halkan, csendben utána jár az esetnek, nem kell félnünk.
Mind ezt alig hiszem, és úgy hallom, JungKook is kételkedik a professzor szavaiban. Halk kuncogásából csak úgy árad a gúny, szánalom. Kérdőn felé pillantok, de figyelmen kívül hagy.
- Mi olyan vicces? - hajolok elé, hogy kénytelen legyen rám szegezni tekintetét. Utálom ha átnéznek rajtam, mikor az illetőhöz beszélek.
- Ezzel még nincs vége. A rendőrség nem fogja elkapni a gyilkost. - von vállat, majd a padra fekteti fejét. Szemei mágnesként tapadnak rám, reakciómat lesi.
- Ki tudja. - tettetem a nyugodt, hiszékeny kislányt.
- Én tudom. Semmi esélyük. Újabb mészárlások lesznek, és nem csak az iskola lesz bepiszkolva.
- Miért vagy ilyen magabiztos? - könyökölök vele szembe - Te vagy a tettes? - húzom gúnyos vigyorra számat.
- Nem lehetetlen. - viszonozza vigyorom.
Beszállt a játékomba!
- Milyen eszközt használtál, hogy ilyen vágások nyomai maradtak? Elég szadista módszer.
- Körmök. - tekintete játékosból komollyá változik.
- Egy lánynak nincsenek olyan gyilkos körmei. Neked hogy lenne? - nevetek poénján.
- Megmutassam? - bal szemöldöke feljebb emelkedik.
- Tessék? - értetlenkedek. Egészen idáig azt hittem, játék az egész. De tekintete mást árul el. Komolyra fordult a helyzet. Mikor, és hogyan, arról fogalmam sincs.
- Mindegy. - legyint, majd feltápászkodik az asztalról. Csengettek. Mindenki halk mozgással hagyja el a termet. Sokan még az enyhe sokk hatása alatt lehetnek, gondolom. A vártnál kevésbé rázott fel a történtek, és ahogy elnézem, Minseo is az én táborom gyarapítja. Ismét futni látom, egyenesen a kijárat felé. Nincs időm, mindjárt kezdődik a töri órám.
Francba a törivel! Én is futásnak indulok, s nem állok meg, míg loholva, de utol nem érem barátnőmet. Ijedtében sikít egyet, majd kifújja a levegőt.
- Hagyd ezt abba. - hangom ellenállást nem tűrő, még én is megijednék, ha nem önmagam lennék.
- Mind együtt vannak. Nem igaz, hogy nem érdekel!
- Ezt a kérdést biztos nekem szántad?! - célzok a nem törődöm viselkedésemre, amely alól csak két személy kivétel, Minseo és SungJae.
- Igaz is. - sóhajt - De nem vagy az anyám, hogy vigyázz rám.
- Igazad van, nem vagyok. De egy szemrebbenésembe se kerül, és mozgásképtelenné tudlak tenni, akármennyire is nincs hozzá kedvem. - ez ellen nem tud mit tenni MinSeo. Ismer annyira, hogy felismerje, komolyan beszélek.
- Menjünk órára. - adja be a derekát, s lehajtott fejjel kullog el mellettem, rám sem nézve.
- Órák után a parkban találkozunk. - indulok az ellenkező irányba.
Jung Professzor hatalmas beleéléssel meséli elmondása szerint, az egyik legkedveltebb háborúját. Mit ne mondjak, a fejemben is háború készül kitörni. Nem is akármilyen. Hogy lehet akkora idióta MinSeo, hogy egy rakás bizarr srác után futkározik, akár egy naiv kislány, aki a cukros bácsit követi?! Arról nem is beszélve, hogy mind elég abszurdul viselkednek. Kezdve a Jungkook gyerekkel. A kis trécselésünk elég szokatlan hangnembe ment át előző órán. További mészárlások, és karmok? Könyörgöm, nem egy tízévessel beszélt.
A csengőt hallva megindulok kedvenc helyem irányába, ahol barátnőm egy padon ülve vár.
- Nem lógtam el. Ha nem hiszel nekem, nézd meg a jegyzeteim. - dobja maga mellé oldaltáskáját, amelyből egy füzet csücske kandikál ki.
- Hiszek neked. - visszaejtem helyére a vaskos tömböt, ölébe ejtem a barna táskát, majd helyet foglalok.
- Bocsi, hogy meggondolatlan voltam. Annyira felkeltették a figyelmemet, hogy elment az eszem. - ő töri meg először a ránk telepedett csendet, amelynek kifejezetten örülök.
- Legalább beismered. - felé fordulok, ám a háttérben olyan vélek felfedezni, amit a hátam közepére sem kívánok. Főleg most. MinSeo értetlenül néz rám, majd a háta mögé pillant.
- Ezt nem hiszem el! - ugrik fel a padról nem kis lendülettel.
- MinSeo.
- Figyelj, tudom mit ígértem, de ez egy véletlen. Jelenthet valamit. Mi csak beszélgettünk, ők pedig felbukkantak. - szemei úgy csillognak, akár égen a csillagok.
Feléjük pillantok ismét, s végigpásztázom mind a hetüket. Egy valami jut csak eszembe, ám ez a gondolat sem rám jellemző. Karizmatikus társaság, az biztos.
- A vörös hajút Jiminnek hívják. Emlékszel rá?
- Persze - válaszolom - Azt a hajat nem lehet elfelejteni.
- Honnan ismeritek őket? - száll be a beszélgetésbe SungJae is.
- Miután HaNa elájult, ők találták meg, és hozták vissza a kávézóba.
Barátunk értetlenül pillant rám, amely annyit tesz, hogy mindent részletesen tudni szeretne.
- A kávézóban találkoztunk velük először.. - és mindent elmeséltem, már, amennyire emlékszem. Az italos balesetet a barna hajúval, a furcsa viselkedésüket, a hirtelen távozásuk, és, hogy utánuk rohantam. Majd újra a kávézóban voltam, fájó fejjel. Ez minden, ami megmaradt aznapról - Ennyi. - fejezem be.
- És a fekete hajú?
- SungJae, én nem emlékszem rá. - sóhajtok.
- Nem úgy értem. - legyint, s átnéz fejem búbja felett. - A teremben biztos voltam benne, hogy őt látom. De itt nincs.
Hátrapillantok, az ijedt tömegben minden egyes arcot jól szemügyre veszek, majd az ajtónál álló fiúkat is megnézem. Már csak hárman vannak jelen. A vöröske eltűnt. Értetlenül pillantok körbe újra, s újra. Ilyenkor hova siethet egy ember? Visszanézek az ajtóhoz, tekintetem találkozik a barna hajú megmentőmével. Fülébe súg valamit a szöszke, majd ő is felém pillant. Frusztráltan érzem magam, így visszafordulok MinSeohoz, akinek nyoma veszett.
- Hova ment MinSeo?
- Nem tudom. Valami olyat hablatyolt, hogy kideríti az igazságot.
- SungJae! - emelem fel hangom - Merre indult? - siettetem. Nem értem mi ütött belém, de gyorsan meg kell találnom a barátnőmet.
A kijárat felé mutat, rám sem nézve.
Lábaimat magam után kapkodva sietek arra, amerre SungJae mutatott. Visszhangoznak lépteim a sivár folyosón, hisz még tartanak az előadások. Jobbra-balra kapkodom fejem, hátha előbukkan MinSeo, de hűlt nyomát sem látom. Mintha a föld nyelte volna el. Előkotrom telefonom farmerem zsebéből, s tárcsázom a számát. Pár csengés után felveszi.
- MinSeo, hol vagy?
- Az egyetem parkjában. Követtem a fekete hajú fiút, de semmi szokatlan nem történt idáig.
- Meg ne mozdulj! - förmedek rá, majd visszadobom a telefonom a zsebembe, s futni kezdek.
A parkhoz érve visszaveszek a tempómból, gyors léptekkel ülök le egy padra, ahol MinSeo is gubbaszt.
- Mit csinálsz? - kérdezem.
- Már mondtam. Érdekel mi történik körülöttük, így hát követtem az egyiket. - fejével srégen oldalra bök.
Odakukucskálok, ahol két személy beszélget. Az általunk ismert fekete hajú, s egy szőke, oldalt rövidebbre borotvált hajú fiú. Végigpásztázom, ránézésre három évvel lehet idősebb nálam, de nem merek biztosat mondani karakán arcvonulatából fakadóan.
- Ismerős a szőke? - kérdezi.
- Nem. - vonok vállat - Bár a többieket sem láttam még itt. - utalok a karizmatikus társaságra.
- Pedig velünk kezdtek néhányan. Egy-kettőjükkel összefutottam már a folyosókon.
- Igen?! - értetlenkedek - A kávézóban még azt mondtad, nem ismered egyikőjüket sem.
- Nincs mentségem, megbabonáztak. - huncut mosolyra húzza ajkait - Nézd! - maga elé mutat - Eltűntek.
Az lehetetlen. Nem történhetett meg. Fél percre vettük le róluk a szemünket. Csak fél perc. Hova tűnhettek ennyi idő alatt a park kellős közepéről?
- Menjünk vissza. - sóhajt MinSeo megadóan.
Nem ellenkezem, egyszerűen csak követem.
Az előadótermünkhöz érve, épp elszállítja a holttestet. A rendőrség Kim professzort nyaggatva próbál minél több információt kideríteni az üggyel kapcsolatban, de már most tudom, hogy reménytelen. Az a test agyon volt karmolva, a nyakán kés nyomai húzódtak. Kim professzor rosszkor volt rossz helyen. Ennyi.
- HaNa, gyere! Vissza kell mennünk a terembe. SungJae már bent van.
Egy ideig még kint álldogálok, csodára, vagy hasonlóra várva, de feladom, s besétálok. SungJae a szokásos helyén ül, ám mellette egy szabad hely sincs. Kérdőn MinSeora pillantok, aki pár sorral lejjebb foglalt helyet, egy szélső padnál. Ugyan olyan értetlenül néz vissza, így keresek magamnak egy szabad helyet, nem érdekel hol, csak ülhessek. Felkullogok pár fokot a lépcsőn, minden hely foglalt. Tovább sétálok, semmi. Elcammogok SungJae mellett, aki egy mosolyt küld felém, de csak a haraggal teli arcom kapja viszonzásul, amiért egyetlen egy helyet sem volt képes foglalni számomra. Tovább sétálok, a legfelső sorokhoz. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, mikor megpillantok egy szabad helyet. Még hozzá szélsőt. Nem kell idegenek hálójába vergődnöm magam. Ez az!
- Szabad? - udvariasságból megkérdezem, de ha nemet mond, lenyisszantom a fejét.
- Persze. - fordul felém az egyik karizmatikus személy.
Francba! Miért nem néztem meg jobban, mielőtt ideloholtam?! Leülök, s próbálok normálisan viselkedni. Csak a táblát figyelem, még ha a professzor bent sincs. Nem szabad felé pillantanom. Nem szabad. Najó, csak egyszer.
- JungKook. - mosolyog, amint odapillantok.
- JungKook.. - ismétlem szavait mosolyogva.
- Te?
- Áh! Persze. - sóhajtok - HaNa.
- HaNa. Szép név. Örülök, hogy végre beszélhetünk. - nyújt kezet.
Először értetlenül pillantok le, majd vissza arcára. Fiúk között megszokás ez a fajta üdvözlés, de nekem miért nyújtja a jobb kezét?!
- Köszönöm. - nyújtom jobb karom, majd határozottan megrázom kezét.
Ujjaim bizseregnek érintése hatására. Nem hagyom, hogy észre vegye, de kellemes érzés tölt el. Mintha keze melege egyben a búvóhelyem is lenne. Furcsa. Kezeink eltávolodnak, s újra szembe fordulok a táblával. Mindenfelé nézek, csak bal oldalamra nem. A professzor lomha léptekkel sétál be, majd becsukja maga mögött az ajtót, és felénk fordul. Mormol valamit, arról, hogy ne híreszteljük az órán történteket, nem tenne jót az iskola hírnevének, így nem verik nagy dobra. A rendőrség szép halkan, csendben utána jár az esetnek, nem kell félnünk.
Mind ezt alig hiszem, és úgy hallom, JungKook is kételkedik a professzor szavaiban. Halk kuncogásából csak úgy árad a gúny, szánalom. Kérdőn felé pillantok, de figyelmen kívül hagy.
- Mi olyan vicces? - hajolok elé, hogy kénytelen legyen rám szegezni tekintetét. Utálom ha átnéznek rajtam, mikor az illetőhöz beszélek.
- Ezzel még nincs vége. A rendőrség nem fogja elkapni a gyilkost. - von vállat, majd a padra fekteti fejét. Szemei mágnesként tapadnak rám, reakciómat lesi.
- Ki tudja. - tettetem a nyugodt, hiszékeny kislányt.
- Én tudom. Semmi esélyük. Újabb mészárlások lesznek, és nem csak az iskola lesz bepiszkolva.
- Miért vagy ilyen magabiztos? - könyökölök vele szembe - Te vagy a tettes? - húzom gúnyos vigyorra számat.
- Nem lehetetlen. - viszonozza vigyorom.
Beszállt a játékomba!
- Milyen eszközt használtál, hogy ilyen vágások nyomai maradtak? Elég szadista módszer.
- Körmök. - tekintete játékosból komollyá változik.
- Egy lánynak nincsenek olyan gyilkos körmei. Neked hogy lenne? - nevetek poénján.
- Megmutassam? - bal szemöldöke feljebb emelkedik.
- Tessék? - értetlenkedek. Egészen idáig azt hittem, játék az egész. De tekintete mást árul el. Komolyra fordult a helyzet. Mikor, és hogyan, arról fogalmam sincs.
- Mindegy. - legyint, majd feltápászkodik az asztalról. Csengettek. Mindenki halk mozgással hagyja el a termet. Sokan még az enyhe sokk hatása alatt lehetnek, gondolom. A vártnál kevésbé rázott fel a történtek, és ahogy elnézem, Minseo is az én táborom gyarapítja. Ismét futni látom, egyenesen a kijárat felé. Nincs időm, mindjárt kezdődik a töri órám.
Francba a törivel! Én is futásnak indulok, s nem állok meg, míg loholva, de utol nem érem barátnőmet. Ijedtében sikít egyet, majd kifújja a levegőt.
- Hagyd ezt abba. - hangom ellenállást nem tűrő, még én is megijednék, ha nem önmagam lennék.
- Mind együtt vannak. Nem igaz, hogy nem érdekel!
- Ezt a kérdést biztos nekem szántad?! - célzok a nem törődöm viselkedésemre, amely alól csak két személy kivétel, Minseo és SungJae.
- Igaz is. - sóhajt - De nem vagy az anyám, hogy vigyázz rám.
- Igazad van, nem vagyok. De egy szemrebbenésembe se kerül, és mozgásképtelenné tudlak tenni, akármennyire is nincs hozzá kedvem. - ez ellen nem tud mit tenni MinSeo. Ismer annyira, hogy felismerje, komolyan beszélek.
- Menjünk órára. - adja be a derekát, s lehajtott fejjel kullog el mellettem, rám sem nézve.
- Órák után a parkban találkozunk. - indulok az ellenkező irányba.
Jung Professzor hatalmas beleéléssel meséli elmondása szerint, az egyik legkedveltebb háborúját. Mit ne mondjak, a fejemben is háború készül kitörni. Nem is akármilyen. Hogy lehet akkora idióta MinSeo, hogy egy rakás bizarr srác után futkározik, akár egy naiv kislány, aki a cukros bácsit követi?! Arról nem is beszélve, hogy mind elég abszurdul viselkednek. Kezdve a Jungkook gyerekkel. A kis trécselésünk elég szokatlan hangnembe ment át előző órán. További mészárlások, és karmok? Könyörgöm, nem egy tízévessel beszélt.
A csengőt hallva megindulok kedvenc helyem irányába, ahol barátnőm egy padon ülve vár.
- Nem lógtam el. Ha nem hiszel nekem, nézd meg a jegyzeteim. - dobja maga mellé oldaltáskáját, amelyből egy füzet csücske kandikál ki.
- Hiszek neked. - visszaejtem helyére a vaskos tömböt, ölébe ejtem a barna táskát, majd helyet foglalok.
- Bocsi, hogy meggondolatlan voltam. Annyira felkeltették a figyelmemet, hogy elment az eszem. - ő töri meg először a ránk telepedett csendet, amelynek kifejezetten örülök.
- Legalább beismered. - felé fordulok, ám a háttérben olyan vélek felfedezni, amit a hátam közepére sem kívánok. Főleg most. MinSeo értetlenül néz rám, majd a háta mögé pillant.
- Ezt nem hiszem el! - ugrik fel a padról nem kis lendülettel.
- MinSeo.
- Figyelj, tudom mit ígértem, de ez egy véletlen. Jelenthet valamit. Mi csak beszélgettünk, ők pedig felbukkantak. - szemei úgy csillognak, akár égen a csillagok.
Feléjük pillantok ismét, s végigpásztázom mind a hetüket. Egy valami jut csak eszembe, ám ez a gondolat sem rám jellemző. Karizmatikus társaság, az biztos.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése