- Nem segítenél végre HaNa?!
- Itt vagyok, nem? - forgatom szemeim.
- Állsz mint egy cölöp, és bámulod az ablakot.
- A messzeséget.
- Mi van? - fintorog MinSeo.
- Mindegy. - sóhajtok - Hozom a bőröndöm. - kisétálok az ajtón, a friss, őszi szellőre.
Mélyet szippantok a kellemes levegőből, majd a kocsi hátsó üléséről kipiszkálom a ruhákkal teli bőröndöm, és bezárom MinSeo piros Jaguarját. Visszatipegek a bejárati ajtóhoz, amit becsukok magam mögött és a szobám felé veszem az irányt. Lomhán lépkedek, erőm sincs jobban szemügyre venni a lakást, melyet MinSeo maga választott ki nekünk még a nyár elején.
Mikor eldöntöttük, hogy közös egyetemre menjünk, egyből a közös albérlet merült fel bennünk, de anyagilag sosem jött össze. Tavasszal viszont MinSeo nagybátyja elköltözött, így felajánlotta szeretett unokahúgának a lakását ingyen és bérmentve. Mit ne mondjak, mikor hallottam a tervről, egyből beleegyeztem. Az elmúlt két évet a kollégiumban töltöttük, amire nem panaszkodhatunk, de sokkal felszabadultabb érzés, most, hogy magunk vagyunk.
- Kérsz ráment? - kukucskál be az ajtómon a kávébarna hajú szépség.
- Elmegyek futni. - halászom elő a szokásos felszerelésem.
- Most?!
- Ilyenkor a legjobb a levegő. - szippantok egy mélyet, szimulálva a kellemes érzést.
- Elmegyek futni. - halászom elő a szokásos felszerelésem.
- Most?!
- Ilyenkor a legjobb a levegő. - szippantok egy mélyet, szimulálva a kellemes érzést.
- Hát jó. - von vállat - Épségben térj vissza!
- Engem ne félts. - nevetek.
- Várj csak! - fut utánam az ajtóba MinSeo - Tényleg vigyázz! Bárki lecsapna rád, hisz különleges vagy. Ritka, hogy egy ázsiainak az eredeti hajszíne szőke legyen.
- Édesanyám európai volt, jól tudod. - forgatom szemeim - Mi köze ennek bármihez is?! - nézek rá értetlenül. MinSeo minden egyes alkalommal felhozza ezt a témát, mondván, hogy önbizalmat varázsol belém. Nem érti meg, hogy nincs szükségem rá. Nagy ívben tojok a világra, és a fiúk után sem áhítozom.
- Csak vigyázz. Rossz érzésem van. - enyhül meg tekintete. Bólintok, majd elindulok végre.
Alig egy órája még szakadt az eső, ebből fakadóan mindent víz borít, ám az utcák még így is élettel teltek.
Mit ne mondjak, felejthetetlen látvány, ahogy részegek sétálnak el melletted, kis ficsúrok menőznek, hogy anyuci és apuci kiengedte őket ilyenkor. De arra nem gondolnak, hogy a tetteiknek következménye rosszul is elsülhet. Arra, hogy minél később mennek haza, annál jobban idegeskednek értük otthon.
Én már csak tudom. Az e-fajtákban látom meg a pár évvel ezelőtti önmagam. Azt, ahogy tizenhét-tizennyolc évesen futkároztam az utcán a barátaimmal, s egyik veszélyes tettem követte a másik. A szüleim figyelmeztettek, mégis elszöktem otthonról, és a sikátorhoz mentem. Az volt éltem legrosszabb döntése. Ha akkor, akkor otthon maradok, az édesanyám még most is élne. Visszagondolva az akkori énemre, a hideg játszadozik testemen. A mai napig bánom, hogy akkoriban olyan életem volt. De, ami történt, megtörtént. Nem tudom visszafordítani az időt.
Bő egy óra futás után verejtékemet alaposan lemosva lépek be szobámba egy szál törölközőben. A fali órára pillantok, amely lassan a tizenegy órát üti, így hamar átvedlem magam pizsibe, s az újdonsült ágyamba férkőzök, a pihe-puha takaró alá.
- Engem ne félts. - nevetek.
- Várj csak! - fut utánam az ajtóba MinSeo - Tényleg vigyázz! Bárki lecsapna rád, hisz különleges vagy. Ritka, hogy egy ázsiainak az eredeti hajszíne szőke legyen.
- Édesanyám európai volt, jól tudod. - forgatom szemeim - Mi köze ennek bármihez is?! - nézek rá értetlenül. MinSeo minden egyes alkalommal felhozza ezt a témát, mondván, hogy önbizalmat varázsol belém. Nem érti meg, hogy nincs szükségem rá. Nagy ívben tojok a világra, és a fiúk után sem áhítozom.
- Csak vigyázz. Rossz érzésem van. - enyhül meg tekintete. Bólintok, majd elindulok végre.
Alig egy órája még szakadt az eső, ebből fakadóan mindent víz borít, ám az utcák még így is élettel teltek.
Mit ne mondjak, felejthetetlen látvány, ahogy részegek sétálnak el melletted, kis ficsúrok menőznek, hogy anyuci és apuci kiengedte őket ilyenkor. De arra nem gondolnak, hogy a tetteiknek következménye rosszul is elsülhet. Arra, hogy minél később mennek haza, annál jobban idegeskednek értük otthon.
Én már csak tudom. Az e-fajtákban látom meg a pár évvel ezelőtti önmagam. Azt, ahogy tizenhét-tizennyolc évesen futkároztam az utcán a barátaimmal, s egyik veszélyes tettem követte a másik. A szüleim figyelmeztettek, mégis elszöktem otthonról, és a sikátorhoz mentem. Az volt éltem legrosszabb döntése. Ha akkor, akkor otthon maradok, az édesanyám még most is élne. Visszagondolva az akkori énemre, a hideg játszadozik testemen. A mai napig bánom, hogy akkoriban olyan életem volt. De, ami történt, megtörtént. Nem tudom visszafordítani az időt.
Bő egy óra futás után verejtékemet alaposan lemosva lépek be szobámba egy szál törölközőben. A fali órára pillantok, amely lassan a tizenegy órát üti, így hamar átvedlem magam pizsibe, s az újdonsült ágyamba férkőzök, a pihe-puha takaró alá.
- MinSeo hagyj már békén! - lököm le magamról már vagy negyedszer.
- Az Isten szerelmére! Vonszold ki a segged az ágyból! - egy hirtelen mozdulattal lerántja rólam a takarót.
A hideg kellemetlenül érinti a testem. Vacogva kinyitom szemeim,s a földet pásztázva keresem, majd magamra húzom a kellemes illatú takarót.. Nem kell fél perc, újra a földön találja magát az anyaggal bélelt huzat.
- Kapsz tíz percet. Utána így rángatlak ki Szöul egy kávézójába. Ja, és hozz esernyőt, be van borulva. - élesen csattan hangja, szinte már ijesztő.
- Rendben. - mormogom az orrom alatt, alig hallhatóan.
Amint becsapta az ajtót, óvatosan kilesek, majd felülök, s adok magamnak fél percet, hogy magamhoz térjek. Beletúrok hajzuhatagomba, ezzel hátrasimítva a kósza tincseim. Belesek a szekrényembe, s hálát adok az égnek, hogy nem pakoltam ki mindent tegnap este. A lenge, nyári dolgaim a bőröndben hagytam, így nem nehéz előkotornom egy hosszú, fekete farmert, s mellé egy ujjatlan piros inget. A biztonság kedvéért még hamar belegyűrök a táskámba egy vékony, kapucnis pulcsit, s már kész is vagyok.
Kisétálok a nappaliba, átlesek a konyhába, de MinSeot nem látom sehol. Gondolom a hajával bajlódik. Velem ellentétben, a haja kezelhetetlen. Kevés, és nincs állása, de egy kis vasalás mindent megold.
Leülök a tükörrel szemközti sámlira, és magamra hámozom a bordó, rövid szárú conversem, és még párszor átfésülöm kezemmel a hajam, amely hullámosan lóg le a derekamig.
- Indulhatunk? - ugrik mellém barátnőm.
- Rád vártam. - vonok vállat sunyi mosollyal.
A kocsiban egyikünk sem szólt egy szót sem, csak a rádió adta az alapzajt. Délelőtt tíz óra és már most hatalmas a nyüzsgés az utcákon. Ezért szerettem bele a Szöulba. Itt nem unatkozik az ember, mindig talál magának valami elfoglaltságot. A tömeg, a metrók, a villamosok, az idegen emberek gyors pillantása, mely hamar másra siklik, ez mind vonz.
- Itt is vagyunk!
Gyorsan szemügyre veszem kívülről a kévéző bejáratát, amelyen csak egy "open" tábla lóg, nagy, nyomtatott, piros betűkkel. Kiszállok, s követem MinSeot, aki otthonosan mozog a kávézóban.
- Jártál már itt? - kérdezem alig hallhatóan.
- A nyáron nyílt. Csak egyszer voltam itt, de olcsó, és barátságos hely. - bólint, és a pulthoz lép, hogy leadja a rendelésünket.
Egy ablak melletti, négy fős asztalhoz sétálok, és a mellettem lévő székre fektetem a táskám, majd én is helyet foglalok. MinSeo is letelepedik, s az elkövetkezendő egy hét teendőiről manifesztál, levegő vétel nélkül. Én is szeretek beszélni, ha egyszer belekezdek valamibe, nehezen lehet félbeszakítani, de a velem szemben ülő huszonegy éves lány rajtam is túl tesz. A lelkesedése néha már durva.
A kávézóban ülők halk cseverészését egy csapat fiú zavarja meg, akik hangosan, nevetve lépnek be a küszöbön. Kinézetre talán egy-két évvel lehetnek idősebbek, s hajuk fekete, barna, vörös, szőke színekben tündököl, mely kifejezetten illik hozzájuk. Tőlünk pár méterre foglalnak helyet egy hat fős kabinban.
- Feltűnő személyiségek, nem? - érdeklődve néz rájuk MinSeo.
- Inkább eredetiek. Tetszik. - mosolygok.
- Melyikük? - kaján mosolyog felém.
- Nem úgy értettem. - nevetek - A stílusuk megnyerő, ennyi. - vonok vállat.
- A tizennyolcas rendelés kész! - kiált a pultos.
- Oh, ez a miénk! Megyek! - felpattanok, s gyorsan lépkedek a pulthoz. Mosolyogva megköszönöm, s mind a két italt elveszem. Óvatosan fordulok meg, figyelve, hogy ne boruljanak ki.
- A szívószálak! - emlékeztetem magam, s visszafordulok a pulthoz, hogy két darab szívószálat vegyek ki a kis pohárkából. Könyököm valaki oldalába fúródik, így a jobb kezemben lévő ital a kezemre borul.
- Elnézést! - Nézek fel gyönyörű szemeibe, s parányit bólintok.
Látom szólásra nyitja ajkait, de mielőtt még bármit mondhatna otthagyom. Szívószálat pedig nem vettem! Ennél rosszabb már nem is lehetne. Érzem a többiek tekintetét magamon, ahogy a hat fős kabinból mindenki felénk tekintget, bár "csak" négyen vannak.
- Ne mondj semmit.. - szűröm ki fogaim között, s mély levegőt veszek. Kicsúsztatom magam alatt a széket, s feltápászkodok, ám ezzel egy időben egy darab italt tesznek le elém. Ugyanaz, mint amit kiborítottam.
- Nem rendeltem újat.. - értetlenül nézek fel.
- Az én hibám, hogy kiömlött. Remélem elfogadod engeszteléskép. - mosolyog az előző fiú.
- Áh. Köszönöm! - rámosolygok, s érzem barátnőm kíváncsi tekintetét magamon, amelytől a hideg futkos a hátamon.
- Nem tesz semmit. - bólint, majd viszonozza mosolyom és elsétál. Hanyagul lépked vissza a barátaihoz, akik beleélve sztorizgatnak.
- Miért nem kérdezted meg a nevét?
- Nem érdekel. - nézek felé hidegen.
- Jó pasi, meg kell hagyni. Remélem még találkozunk velük. - billenti fejét feléjük, s szürcsölni kezdi az italát. Kijelentésem hidegen hagyja, csak mosolyog, mint aki mindent tud.
- MinSeo, beszéljünk a tegnap estéről. - határozottan ejtem ki eme szavakat, melyek barátnőm ijedtét okozzák.
Az ital megakad a torkán, köhécsel párat, s keze a mellkasán pihen, míg újra normálisan nem veszi a levegőt.
- HaNa, muszáj?!
- Előbb-utóbb igen! Te is tudod.
- Veled együtt én sem szeretem a fantázia lényeket, és a megmagyarázhatatlan eseteket. - sóhajt.
- De valamit elütöttünk tegnap este, akár tetszik, akár nem! - kiáltom.
Nem tudom mi ütött belém, a hangom csak elengedte magát, s felszaladt.
- Halkabban. - óvatosan felém nyúl MinSeo, hogy nyugtasson. - Tudom, hogy ettől nem változik, de nem szívesen gondolok bele. Elég megrázó volt, ahogy hirtelen elénk ugrott. És...fél perc múlva hűlt nyomát sem találtuk. De gondolj bele, ezek szerint nem sérült meg komolyan. - mosolyog.
- De a szemei világítottak.
- Egy- két állat szeme visszaveri a hold fényét.
- Pirosan világítottak a szemei MinSeo, értsd már meg! - nem értem mi van velem. Én, akit semmi sem érdekel, csak az életét akarja élni, egy állat így felkavar.
Egy tányér szilánkjainak szétszóródása tereli el a figyelmünk. Oldalra kapom a fejem, s ismét a fiúbandával találkozik a tekintetem. A szőke hajú, fehér rövid ujjút, farmert és fekete converset viselő srác rántotta le karjával a tányért. Értetlenül nézek végig rajtuk. Mindenki nyugodt tekintettel néz felé, de az ő tekintete dühöt áraszt, kétségbeeséssel keveredve. A mellette ülő fiú hirtelen kezeit a szemei elé emeli, s hamar körbepásztázza a helyiséget. A szőkeség az asztalra borul, karjait feje köré tekeri. Innen is jól kivehető vállának gyors ütemű fel-le mozgása.
- Szerinted összekaptak? - hajol közelebb az asztal felett MinSeo.
- Nekem nem úgy tűnik. Valamit felkavarta a szőke hajút.
A pultos nő egy ruhadarabbal fut az asztalukhoz, s hamar össze is gyűjti a szilánkokat, majd vált pár szót a fiúkkal és elmegy. Váratlanul feláll, s kisiet az ajtón a szőkeség, ott hagyva a három fiút, akik ijedten sietnek utána.
- Itt valami balhé van. - suttogja izgatottan.
- Amire kíváncsi vagyok.
Utolsót szürcsölök az italomból, s felegyenesedek, ezzel ellökve a széket. MinSeora pillantok, aki tanácstalanul figyel, de ott hagyom. Egy szempillantás alatt kilépek az üzletből, és a fiúk után rohanok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése