Nagy erővel rántom ki magam előtt a kávézó ajtaját, nem félve, hogy kitörhet. Balra indulok, amerre láttam a szőkét elfutni, többiekkel a nyomában. Sietve kapkodom a lábaimat, remélve, hogy valamelyikük hátát még megpillanthatom, hogy tudjam, merre tovább. Amint végig fut agyamon ez a gondolat, a vöröske szürke dzsekije jelenik meg előttem. Hamar követem egy kis utcába, amely a házak szűk rései között vezet ki egy hatalmas, füves-bokros parkba. Megtorpanok a panelház falának árnyékában, reménykedve, hogy nem vettek észre.
Mind a négyen itt vannak. Szemeim automatikusan a szőke hajú fiút keresik, de csak lehajtott fejének púpját tudom megpillantani a többiek körülállása végett. Értetlenül hunyorgok, egyre erősebben tépem alsó ajkam, s várom, hogy valami történjen. Egy váratlan pillanatban megváltozik a légkör, a converse cipős fiú erőteljesen ellöki maga mellől a többit, s mintha dühöngene. Nem látom pontosan, próbálok fókuszálni, szemeim egy vékony vonallá préselődnek, s így próbálok rájönni mit művel a szöszi. Fejét ide-oda rángatja, mint aki nem százas, kezeivel próbálja nyugtatani önmagát, de nem látom eredményesnek ezt a cselekedetét, inkább csak rosszabbodik a helyzet.
Két oldalról lefogják, s a világos barna hajú fiú, - akivel a felejthetetlen találkozásom történt - , nyugodt testtartásban beszél hozzá. Nem értem, épp csak elér hozzám a hangszínének hulláma, de egyetlen egy dologban biztos vagyok. Ugyan azt ismétli, mintha kántálna.
Kíváncsi vagyok. Érdekel, hogy mi történik alig pár méterrel előttem. Jobban, mint azt gondoltam. Előrébb lépek, s már az sem érdekel, ha észrevesznek, csak had pillantsam meg az arcát mindegyiküknek, hogy biztosra menjek. A fekete hajú fiú felkapja fejét, s odaadóan fülel, gondolom meghallott. Mielőtt még észrevehetne, újra a szőkére kell koncentrálnia. Már nem kántálnak, nem is próbálnak jól bánni vele. Mind a hárman hatalmas erővel esnek neki, mintha egy élet múlna rajta.
Még egyet lépek előre, teljesen kiérve az árnyék takarásából. Ám vissza is ugrok, amint megpillantom a szőke arcát, amely más, mint egy emberé. Szemfogai hatalmasak. Tisztán látom, nem hallucinálok. Akaratlanul is, de felkiáltok, s kezeim a szám elé tapasztom, remélve, hogy nem hallották meg. Igaz, ezzel a tévhittel csak magam próbálom nyugtatni. Mind a négyen felém fordulnak, s a fekete hajú, farmer dzsekit viselő egy szempillantás alatt előttem terem.
- Szia! - mosolyog, mintha csak egymásba futottunk volna, normális helyen, normális körülmények között.
- Szia! - viszonozom köszönését, de a döbbenet nem tűnik el arcomról.
- HoSeok vagyok. Hát te? - billenti jobbra fejét, eltakarva ezzel a többieket.
Egy lépést hátrálok, így újra látom a parkban lévőket, de követ, s újra látásom gátolja.
- HaNa. - mondom a lehető legegyszerűbben.
- Hm. Szép név. - bólint - Mi járatban erre? Nem sokan szoktak itt mászkálni.
- Áh! Csak észrevettem, hogy rosszul van. Gondoltam segíthetek. - mutatok HoSeok mögé.
- Semmi baja. - legyint.
- Nekem nem úgy tűnik. - nézek rá szúrós tekintettel.
- Mondom. - nevet.
- Egy embernek nincsenek akkora szemfogai.
- Miről beszélsz? Mindenkinek vannak szemfogai. - hangja akár a penge, olyan éles.
- Direkt teszed a hülyét, igaz? - forgatom szemeim - Mindjárt megnézem magam, és kiderül!
Határozott mozdulattal ellököm az útból, s kikerülöm, hogy odasiessek a többiekhez, mielőtt még keresztbe tesz nekem ez a HoSeok gyerek.
- Állj meg! - karon ragad, s maga elé húz.
- Mit művelsz?! Eressz!
- Miért vagy ennyire kíváncsi? Csak egy csapat srác vagyunk.
- Mert valami nincs rendben veletek! - kiáltok torkom szakadtából - Azt mondtam, eressz! - rángatom kezem, de semmi haszna.
- Jobb lesz, ha visszamész MinSeohoz. Mindkettőnk érdekében. - enyhül meg tekintete.
- H-Honnan tudod?
- Hallottam, hogy így szólítod. - von vállat.
- Hallottad? Hallottad?! - az agyam egy ép szeglete arra ösztökél, hogy azonnal tűnjek el innen, hisz valami nagyon nincs rendben, de a kíváncsiságom ismét legyőzi, és még nagyobb bátorsággal szólalok meg - Hogy hallhattad volna?! Megőrültél? Nem vagy százas!
- Ebből elég! Nem akarlak bántani. Menj vissza a kávézóba!
Nem törődök szavaival, csak a lehetőséget keresem, hogy a parkba pillanthassak. A légkör még mindig feszült, és a szöszi egyre jobban elveszti az eszét. Csak tudnám, miért?! Egyre jobban hadonászik, s a szemei is kezdenek tündöklő fényt ölteni. Biztos a Nap, ahogy MinSeo is mondta. Felpillantok az égre, ám az égitest egy milliméterje sem látható, csak a felhők sűrűsége, amelyből parányi esőcseppek hullnak. Hirtelen belém hasít a felismerés, s visszakapom a fejem a szőkére, akinek szemei most már tisztán láthatóak. Pirosak. Határozottan pirosak.
- A szemei! - kiáltok, hogy magam is elhiggyem.
- Francba! Mondtam, hogy menj vissza! - szitkozódik még mindig a kezem fogva - Nem akarlak bántani, de nem adsz más lehetőséget.
- Bántani? Miről beszélsz?!
Valami azt súgja, ideje futásnak eredni, ám előtte még bal kezem ki kell szabadítani, ami nem lesz egyszerű. Rángatom jobbra-balra, fel-le, de nem engedi. Nincs mit tenni. Utálom, ha meg kell erőltetnem magam, de Hoseok más lehetőséget nem hagy. Határozott mozdulattal ragadom meg jobb kezemmel kezét, amely fogságban tart, s minden erőmet bevetve, lábaimmal alaptámaszt biztosítva emelem át magam felett. Meglepetésként éri az akcióm, kezem ismét szabad, s a park felé indulok, hisz a szűk járdán HoSeok állja az utam. Nem gondolkodom, csak futok a fiúk irányába, akik észrevesznek, ám figyelmen kívül hagynak.
- Felesleges futnod.
- Aish! - szitkozódok ijedtemben. HoSeok úgy jelenik meg előttem, mint a villám csapás.
- Előre is elnézést HaNa, de nincs más választásom.. - szemei lágyak, érzelmekkel fűtöttek.
- Miről beszélsz?
Időm sincs újabb kérdést feltenni, megragad, s halántékon üt. Pár másodpercig még halványan látom a zöld gyepet, a fák lombjait, a fiúk döbbent tekintetét, s azt a bizonyos piros szempárt, amely ebbe a helyzetbe késztetett. Nem sokkal ezután minden elsötétül, s megszűnik lézeni a világ számomra.
Érzem, hogy hasogat a fejem, s a karjaim is fájnak, zsibbadnak.
Olyan jó érzés csak feküdni, és nem gondolni semmi másra, csak a csendre, amelyben nyugalom rejtőzik. Érzem, hogy valaki rángatja a testem, mintha fel akarna ébreszteni, de nincs erőm. Mély levegőt veszek, s résnyire nyitom a szemeim. Egyenlőre ez is megteszi.
- HaNa! Végre! - borul nyakamba MinSeo.
- Uhm. - parányit bólintok, közben pislogok egyet.
- Fáj valahol?
- Csak a fejem. - mosolygok, hogy nyugtassam aggódó tekintetét.
- Hála Istennek! - halkan sóhajt egyet, majd felültet.
- Hol vagyok? - nézek körbe.
- A kávézóban. Nagyon megijesztettél. Egy idő után kezdtem aggódni, és utánad mentem. De sehol sem voltál, aztán az egyik srác jelent meg mellettem, veled a karjaiban. - hadarja.
- Miért lettem eszméletlen?
- Nem tudják. Ájultan találtak meg az utcán egy falból kiálló vascső alatt.
- És azt feltételezitek abba rohantam bele. - fejezem be a tényt, amely számomra is egyértelmű.
- Igen. De nem emlékszel? - csodálkozik.
- Nem nagyon - szisszenek - Minden olyan homályos.
- Nem baj. Majd eszedbe jut. A lényeg, hogy jól vagy! - von karjába egy ölelésre, amelyet jajdulva, de viszonozok.
- Oh! Felébredtél? - lép mellénk egy magas, vörös hajú fiú.
- Igen. - faképpel nézek felé. Idegenekkel nem szoktam szimpátiát kialakítani, és nem most fogok ezen változtatni.
Emlékszem! A négyfős fiú csapat egyik tagja. De miért van itt?
- Miért vagyok itt? - nevet - Aggódtunk. - von vállat.
- Áh... - bólintok.
Körbenézek, s megpillantom a többieket is, egy asztallal odébb. Ott, ahol mi ültünk, mielőtt elrohantam.
Alig emlékszem pár pillanatképre az után, hogy kiléptem az ajtón, így nincs miről beszélnem velük, így elveszem MinSeotól a táskám, jelezve, hogy mehetnénk. Hamar kapcsol, s ő is vállára teszi a magáét. Udvariasan biccentek egyet fejemmel az ablak melletti asztalhoz, és kisétálok a kávézóból.
Csendben lépkedek barátnőm mögött, aki szokatlan módon nem faggat. Hirtelen neki ered az ég, mintha dézsából öntenék. Alig van időm reagálni, már csöpög ruháimból a víz. Óvatosan beletúrok a táskámba és kiemelem a fekete esernyőm. Próbálom felhúzni, de nem sikerül. Kezeim egyre remegnek az idegtől, lábaim össze-vissza lépkednek.
- Aish! - szitkozódok - Nyílj már ki! - ütöm meg szabad kezemmel az ernyőt.
MinSeo már jóval előttem jár, esernyője felhúzva. Amint észreveszem futásnak eredek, hogy mihamarabb biztonságban érezhessem magam, mintha már nem lenne mindegy számomra. A járda szegélyen kacskaringózva megbotlok saját lábamban, s hátra esek. Vagyis, estem volna, ha valaki nincs oly kedves, hogy megtart. Igaz, a fájó karom szorítja, mintha az élete múlna rajta, jelen pillanat örülök, hogy nem lettem egy csupa kosz.
- Köszönöm szépen! - állok stabilan lábaimra, hogy elengedhessen.
- Legközelebb figyelj oda. - mosolyog egy fiatal, barna hajú srác.
Nem tudom miért, a kisugárzása teszi-e, vagy egyszerűen csak kirívó megjelenése van, de szemeim rátapadnak, s minden egyes porcikáját jól az eszembe vésem. Kusza tincsei a homlokába hullva takarják el szemöldökének nagy részét, füleiben egy-egy fülbevaló díszeleg, piros pamut pulóvert visel egy kék hátizsákkal a hátán. Mosolya szikrázik, mintha nem egy idegenhez, hanem közeli barátjához beszélne. Szemei kávébarnák, olyan, amelyben elveszek.
- Rendben. - meghajlok, majd ott hagyom. MinSeo mellé érve átkarolom a karját, s ketten sétálunk a piros Jaguar felé egy esernyő alatt, amely épp hogy elég kettőnknek.
Mind a négyen itt vannak. Szemeim automatikusan a szőke hajú fiút keresik, de csak lehajtott fejének púpját tudom megpillantani a többiek körülállása végett. Értetlenül hunyorgok, egyre erősebben tépem alsó ajkam, s várom, hogy valami történjen. Egy váratlan pillanatban megváltozik a légkör, a converse cipős fiú erőteljesen ellöki maga mellől a többit, s mintha dühöngene. Nem látom pontosan, próbálok fókuszálni, szemeim egy vékony vonallá préselődnek, s így próbálok rájönni mit művel a szöszi. Fejét ide-oda rángatja, mint aki nem százas, kezeivel próbálja nyugtatani önmagát, de nem látom eredményesnek ezt a cselekedetét, inkább csak rosszabbodik a helyzet.
Két oldalról lefogják, s a világos barna hajú fiú, - akivel a felejthetetlen találkozásom történt - , nyugodt testtartásban beszél hozzá. Nem értem, épp csak elér hozzám a hangszínének hulláma, de egyetlen egy dologban biztos vagyok. Ugyan azt ismétli, mintha kántálna.
Kíváncsi vagyok. Érdekel, hogy mi történik alig pár méterrel előttem. Jobban, mint azt gondoltam. Előrébb lépek, s már az sem érdekel, ha észrevesznek, csak had pillantsam meg az arcát mindegyiküknek, hogy biztosra menjek. A fekete hajú fiú felkapja fejét, s odaadóan fülel, gondolom meghallott. Mielőtt még észrevehetne, újra a szőkére kell koncentrálnia. Már nem kántálnak, nem is próbálnak jól bánni vele. Mind a hárman hatalmas erővel esnek neki, mintha egy élet múlna rajta.
Még egyet lépek előre, teljesen kiérve az árnyék takarásából. Ám vissza is ugrok, amint megpillantom a szőke arcát, amely más, mint egy emberé. Szemfogai hatalmasak. Tisztán látom, nem hallucinálok. Akaratlanul is, de felkiáltok, s kezeim a szám elé tapasztom, remélve, hogy nem hallották meg. Igaz, ezzel a tévhittel csak magam próbálom nyugtatni. Mind a négyen felém fordulnak, s a fekete hajú, farmer dzsekit viselő egy szempillantás alatt előttem terem.
- Szia! - mosolyog, mintha csak egymásba futottunk volna, normális helyen, normális körülmények között.
- Szia! - viszonozom köszönését, de a döbbenet nem tűnik el arcomról.
- HoSeok vagyok. Hát te? - billenti jobbra fejét, eltakarva ezzel a többieket.
Egy lépést hátrálok, így újra látom a parkban lévőket, de követ, s újra látásom gátolja.
- HaNa. - mondom a lehető legegyszerűbben.
- Hm. Szép név. - bólint - Mi járatban erre? Nem sokan szoktak itt mászkálni.
- Áh! Csak észrevettem, hogy rosszul van. Gondoltam segíthetek. - mutatok HoSeok mögé.
- Semmi baja. - legyint.
- Nekem nem úgy tűnik. - nézek rá szúrós tekintettel.
- Mondom. - nevet.
- Egy embernek nincsenek akkora szemfogai.
- Miről beszélsz? Mindenkinek vannak szemfogai. - hangja akár a penge, olyan éles.
- Direkt teszed a hülyét, igaz? - forgatom szemeim - Mindjárt megnézem magam, és kiderül!
Határozott mozdulattal ellököm az útból, s kikerülöm, hogy odasiessek a többiekhez, mielőtt még keresztbe tesz nekem ez a HoSeok gyerek.
- Állj meg! - karon ragad, s maga elé húz.
- Mit művelsz?! Eressz!
- Miért vagy ennyire kíváncsi? Csak egy csapat srác vagyunk.
- Mert valami nincs rendben veletek! - kiáltok torkom szakadtából - Azt mondtam, eressz! - rángatom kezem, de semmi haszna.
- Jobb lesz, ha visszamész MinSeohoz. Mindkettőnk érdekében. - enyhül meg tekintete.
- H-Honnan tudod?
- Hallottam, hogy így szólítod. - von vállat.
- Hallottad? Hallottad?! - az agyam egy ép szeglete arra ösztökél, hogy azonnal tűnjek el innen, hisz valami nagyon nincs rendben, de a kíváncsiságom ismét legyőzi, és még nagyobb bátorsággal szólalok meg - Hogy hallhattad volna?! Megőrültél? Nem vagy százas!
- Ebből elég! Nem akarlak bántani. Menj vissza a kávézóba!
- A szemei! - kiáltok, hogy magam is elhiggyem.
- Francba! Mondtam, hogy menj vissza! - szitkozódik még mindig a kezem fogva - Nem akarlak bántani, de nem adsz más lehetőséget.
- Bántani? Miről beszélsz?!
Valami azt súgja, ideje futásnak eredni, ám előtte még bal kezem ki kell szabadítani, ami nem lesz egyszerű. Rángatom jobbra-balra, fel-le, de nem engedi. Nincs mit tenni. Utálom, ha meg kell erőltetnem magam, de Hoseok más lehetőséget nem hagy. Határozott mozdulattal ragadom meg jobb kezemmel kezét, amely fogságban tart, s minden erőmet bevetve, lábaimmal alaptámaszt biztosítva emelem át magam felett. Meglepetésként éri az akcióm, kezem ismét szabad, s a park felé indulok, hisz a szűk járdán HoSeok állja az utam. Nem gondolkodom, csak futok a fiúk irányába, akik észrevesznek, ám figyelmen kívül hagynak.
- Felesleges futnod.
- Aish! - szitkozódok ijedtemben. HoSeok úgy jelenik meg előttem, mint a villám csapás.
- Előre is elnézést HaNa, de nincs más választásom.. - szemei lágyak, érzelmekkel fűtöttek.
- Miről beszélsz?
Időm sincs újabb kérdést feltenni, megragad, s halántékon üt. Pár másodpercig még halványan látom a zöld gyepet, a fák lombjait, a fiúk döbbent tekintetét, s azt a bizonyos piros szempárt, amely ebbe a helyzetbe késztetett. Nem sokkal ezután minden elsötétül, s megszűnik lézeni a világ számomra.
Érzem, hogy hasogat a fejem, s a karjaim is fájnak, zsibbadnak.
Olyan jó érzés csak feküdni, és nem gondolni semmi másra, csak a csendre, amelyben nyugalom rejtőzik. Érzem, hogy valaki rángatja a testem, mintha fel akarna ébreszteni, de nincs erőm. Mély levegőt veszek, s résnyire nyitom a szemeim. Egyenlőre ez is megteszi.
- HaNa! Végre! - borul nyakamba MinSeo.
- Uhm. - parányit bólintok, közben pislogok egyet.
- Fáj valahol?
- Csak a fejem. - mosolygok, hogy nyugtassam aggódó tekintetét.
- Hála Istennek! - halkan sóhajt egyet, majd felültet.
- Hol vagyok? - nézek körbe.
- A kávézóban. Nagyon megijesztettél. Egy idő után kezdtem aggódni, és utánad mentem. De sehol sem voltál, aztán az egyik srác jelent meg mellettem, veled a karjaiban. - hadarja.
- Miért lettem eszméletlen?
- Nem tudják. Ájultan találtak meg az utcán egy falból kiálló vascső alatt.
- És azt feltételezitek abba rohantam bele. - fejezem be a tényt, amely számomra is egyértelmű.
- Igen. De nem emlékszel? - csodálkozik.
- Nem nagyon - szisszenek - Minden olyan homályos.
- Nem baj. Majd eszedbe jut. A lényeg, hogy jól vagy! - von karjába egy ölelésre, amelyet jajdulva, de viszonozok.
- Oh! Felébredtél? - lép mellénk egy magas, vörös hajú fiú.
- Igen. - faképpel nézek felé. Idegenekkel nem szoktam szimpátiát kialakítani, és nem most fogok ezen változtatni.
Emlékszem! A négyfős fiú csapat egyik tagja. De miért van itt?
- Miért vagyok itt? - nevet - Aggódtunk. - von vállat.
- Áh... - bólintok.
Körbenézek, s megpillantom a többieket is, egy asztallal odébb. Ott, ahol mi ültünk, mielőtt elrohantam.
Alig emlékszem pár pillanatképre az után, hogy kiléptem az ajtón, így nincs miről beszélnem velük, így elveszem MinSeotól a táskám, jelezve, hogy mehetnénk. Hamar kapcsol, s ő is vállára teszi a magáét. Udvariasan biccentek egyet fejemmel az ablak melletti asztalhoz, és kisétálok a kávézóból.
Csendben lépkedek barátnőm mögött, aki szokatlan módon nem faggat. Hirtelen neki ered az ég, mintha dézsából öntenék. Alig van időm reagálni, már csöpög ruháimból a víz. Óvatosan beletúrok a táskámba és kiemelem a fekete esernyőm. Próbálom felhúzni, de nem sikerül. Kezeim egyre remegnek az idegtől, lábaim össze-vissza lépkednek.
- Aish! - szitkozódok - Nyílj már ki! - ütöm meg szabad kezemmel az ernyőt.
MinSeo már jóval előttem jár, esernyője felhúzva. Amint észreveszem futásnak eredek, hogy mihamarabb biztonságban érezhessem magam, mintha már nem lenne mindegy számomra. A járda szegélyen kacskaringózva megbotlok saját lábamban, s hátra esek. Vagyis, estem volna, ha valaki nincs oly kedves, hogy megtart. Igaz, a fájó karom szorítja, mintha az élete múlna rajta, jelen pillanat örülök, hogy nem lettem egy csupa kosz.
- Legközelebb figyelj oda. - mosolyog egy fiatal, barna hajú srác.
Nem tudom miért, a kisugárzása teszi-e, vagy egyszerűen csak kirívó megjelenése van, de szemeim rátapadnak, s minden egyes porcikáját jól az eszembe vésem. Kusza tincsei a homlokába hullva takarják el szemöldökének nagy részét, füleiben egy-egy fülbevaló díszeleg, piros pamut pulóvert visel egy kék hátizsákkal a hátán. Mosolya szikrázik, mintha nem egy idegenhez, hanem közeli barátjához beszélne. Szemei kávébarnák, olyan, amelyben elveszek.
- Rendben. - meghajlok, majd ott hagyom. MinSeo mellé érve átkarolom a karját, s ketten sétálunk a piros Jaguar felé egy esernyő alatt, amely épp hogy elég kettőnknek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése