3.fejezet

A megmaradt utolsó hetünket a nyárból MinSeo előre megtervezte, és aszerint is cselekedtünk. Az állatkerttől elkezdve a tekézésig mindenhol jártunk, ahova csak az időnk engedett bemenni. Még élményfürdőben is jártunk, de csak is MinSeo nyaggatása végett.

Az utolsó szabad napunk estéjét otthon töltöttük - szerencsére - ruha válogatással. Oh, azt elfelejtettem említeni, hogy hatalmas vásárlást tartottunk, és a ruhák egyharmada tartozik hozzám. Ezzel nem MinSeot próbálom kritizálni, csak jobb, ha tisztában vagytok a tényekkel.

- Újra itt. - sóhajtok.

- Úgy csinálsz, mintha utálnád ezt a hatalmas épületet.

- Utolsó évünk MinSeo. Szenvedés lesz. - nevetek.

- Nem fogom túlhajtani magam. - von vállat.

- Most meg kellett volna lepődnöm? - felé fordítom a fejem, közben szemöldököm az egekbe emelkedik.

- Hagyj már! - kínosan mosolyog.

- Meg se szólaltam. - mondom dallamosan, majd belépek a kapun, s az egyetem parkja felé veszem az irányt.

Szeretem itt tölteni a lyukas óráimat. Kellemes a légkör, és maga a park is gyönyörű. Melegséget áraszt, amely néhány kemény óra után nagyon jól jön. Előkotrom a fülhallgatómat, s egyből be is dugom a fülembe. Szempilláimat lehunyom, s mélyet szippantok a levegőből. 

Hirtelen valaki levágódik mellé, oldala a bal felemnek nyomódik. Haraggal a szemeimben pillantok oda, de el is száll minden, amint megpillantom SungJaet. 

- HaNa! - mosolyog, akár egy kisgyerek. 

- SungJae! - biccentek hatalmas vigyorral az arcomon.

- Milyen volt a nyár? 

- Voltam otthon egy hetet. - dobom táskám mélyébe a fülesem, s újra rápillantok  - Az egyik barátnőm nagyon meg akar ismerni. - lököm vállba.

- Magyar lányok. - fantáziál.

- Idióta. - forgatom szemeim - Visszavonom, amit mondtam.

- Ne már! - ölel át - Tudod, hogy téged szeretlek a legjobban. - állát a vállamra hajtja, úgy beszél tovább - Hiányoztál.

- Te is nekem. - elnevetem magam, s táskám után nyúlva felállok - Jössz irodalomra?

- Ennyit a meghitt pillanatokról. - duzzog.

- Ezért értik félre az emberek a kapcsolatunkat, féleszű. - neki dobom a táskám, amelyet sikeresen el is kap - Viszed nekem, ugye? - hangom erélyes, esélye sincs ellenkezni.

- Semmit sem változtál. - röhög. Közelebb lép, s kezével enyhén fejem búbjára üt, majd elindul.

- Hé! Ezt most miért? - futok utána.

- Féleszű?! - néz rám kérdőn.

Gesztusként csak vállat vonok, s mosollyal az arcomon sétálok be az egyetem ajtaján. Véglegesen elkezdődött az új tanév. 

Igaz is, SungJaet még nem ismeritek, igaz? Az egyetem első napján mellette maradt csak hely irodalmon, így sodort minket egymás mellé  a szél, és azóta is elválaszthatatlan barátok vagyunk. Se több, se kevesebb, csak barátok, mielőtt valaki kételkedni kezdeni. Imádni való, humoros, helyes, jó teste van, de a második legjobb barátomként tekintek rá. Mindig kisegítjük egymást, közvetlenek vagyunk, s ez az oka, hogy félreértenek minket. Ha az utcán egy srác megpuszil egy lányt, azt az emberek úgy veszik, hogy együtt vannak. De nálunk ez normális, hétköznapi. Mondhatni a bátyámként tekintek rá, aki mindent tud rólam. Persze, ő is beavat a titkaiba, azokba is, amelyeket nem biztos, hogy hallani akarok. Tudjátok, a fiús témák, mint például, ha pornót néz. Ez az egy téma van, melyről nem szeretek beszélni. Senkivel sem.

- SungJae! - ugrik hátára MinSeo.

- Kisasszony, ha nem szólsz, észre sem veszlek, a pehely súlyodból adódóan. - nevet.

- Nem hogy örülnél, hogy nem száz kilósan ugrálok rád.  - üti nyakon barátnőm, s lepattan róla, megigazítja a táskáját, s közénk sétál - Mikor találkoztatok?

- Amíg neked órád volt. - mosolygok.

- HaNa, beszélhetnénk hamar? - áll meg SungJae, s komoly tekintettel néz le rám, szinte már könyörög.

- Szerelmet vallasz oppa? - csillognak Minseo szemei. Mindig szeretett ezzel idegesíteni minket, mára már hagyománnyá vált számára. 

Nem törődök az előttem szólóval, helyette teszek egy lépést előre, s SungJaere nézek.

- Baj van? 

- Eszembe jutott valami, amire kíváncsi lennék. 

- Mondjad. - vonok vállat hanyagul. Nincs olyan, amire nem válaszolnék neki őszintén. 

- Egy héttel ezelőtt jöttetek vissza, igaz? Voltatok a városban kedden? 

- Igen. MinSeo mutatott egy nagyon jó kávézót. - bólogatok.

- Ki volt az a srác, akivel nagyon elmélyülten beszéltél, egy kisebb utcán? - szemeivel fürkészi arcom, amely érthetetlen tekintetet fest magára az előbbit hallva.

- Miről beszélsz? - kérdezzük egyszerre barátnőmmel.

- Van egy park, ahova kevesen járnak, és te ott voltál egy korunkbeli fiúval. 

- Várj. - szakítom félbe - Hogy nézett ki?

- Mégis miért kérded? Te beszéltél vele. Én csak...

- Csak mondd, legyél szíves. - határozottan beszélek.

- Magas, száznyolcvan körül lehetett, fekete haja volt, amely a homlokába hullot. Miért? Nem te voltál?

- Nem tudom.

- HaNa! Azt mondták eszméletlenül találtak rád. Lehet beszéltél előtte valamelyikükkel? 

- MinSeo, miről beszélsz? - emelkedik a hangszíne barátunknak, s egyre idegesebb lesz.

- Még nem volt időm elmondani neki MinSeo. - sóhajtok - Ne hozd fel ezt. - karon ragadom mindkettőjüket, és az előadó teremhez tartunk - Óra után elmesélem SungJae. 

- Ajánlom. - sziszeg.

Leülünk az első olyan helyre, ahol három hely szabadon maradt. Az óra csengetéskor kezdetét is veszi, a professzor már az első órán belevág az anyagba, nem kímélve a kiürült agyunkat sem. MinSeo egész órán a telefonját nyomkodja, csak tudnám, hogy lehet ilyen magatartással jó tanuló. Bal oldalamon SungJae épp engem bámul, mikor odapillantok.

- Mi az? 

- Szép barna lettél. - biccent.

- Úgy tudtam, a koreai fiúk jobban szeretik a fehér bőrű lányokat. 

- HaNa, gyönyörű vagy. - felém nyúl, s hajam végét kezdi piszkálni - A kékeszöld szemeid, a szőkés hajad, s mégis koreai vagy.

- SungJae, óra van. - köhécselek. Vannak pillanatok, mikor meginog a bátorságom, de tudom, hogy csak jókedvéből adódóan bókol nekem ez a tökkelütött.

- Tudom. De ezt az anyagrészt már rég megtanultam. - von vállat.

- Hülye zseni. - fintorgok.

Visszapillantok a táblára, s gyors jegyzetelésbe kezdek. 

Az óra utolsó perceiben a tanár a kréták után kutakodva nyitogatja az asztal fiókjait, ám, elmondása szerint a takarítok elfelejtették, hogy megkezdődött a tanév. Kim professzor felkapja a kulcscsomóját az asztalról, s hátra sétál a szertárhoz, hogy kinyissa. Amint kitárja az ajtót, valami azzal együtt esik előre, egyenesen a professzor mellé. Egy holttest. Egy harmincas éveiben járó, korom fekete hajú nő holtteste. Párat pislogok, mire eljut a tudatomig, mit is látok pontosan. 

Gyenge sikoly szökik ki a számon, ám ezt követően van, aki fénysebességgel rohan ki a teremből, van aki a rémülettől mozdulni sem tud. A maradék sikoltással próbálja magát nyugtatni. 

SungJaere pillantok, aki meglepetésemre nem a szertár felé pislog, hanem egy elöl ülő fiúra. Nagyon ismerős fekete haja van, mintha...Igen, ő az múlthétről. De miért néz felé ilyen rémülten? 

És miért nem lett egy cseppet sem ideges az elöl ülő srác? 

- Mi történt? - ront be egy másik professzor, akit eddig még sosem láttam itt. 

Odafut az irodalom professzorunkhoz, s mély beszélgetésbe kezdenek, majd mindenkit kiküldenek az óráról. Első irodalom óra elhalasztva. Legalább a dolgok pozitív oldalát is figyelembe veszem.

- Fúj! Még szerencse, hogy nem láttuk az agyon karmolt testét. - borzong össze MinSeo.

- Honnan tudod, hogy..

- Elölről mondta valaki. Sokkos állapotba került a lány. 

Körbepillantok a tömegen, figyelve az emberek reakcióit. Megakad a szemem egy fiú csoporton, akik közvetlenül az ajtó mellett állnak, s nem tűnnek rémültnek. Kicsit sem. A vörös hajú odébb lép, így megpillantok még két arcot. Ők azok. A vöröske, szöszke, és két idegen mellettük. Pontosabban egy. Az egyikük nem más, mint aki megakadályozta az esésem a padkán. Miért vannak itt? Új diákok? Vagy csak nem vettem eddig észre őket? 

2.fejezet

Nagy erővel rántom ki magam előtt a kávézó ajtaját, nem félve, hogy kitörhet. Balra indulok, amerre láttam a szőkét elfutni, többiekkel a nyomában. Sietve kapkodom a lábaimat, remélve, hogy valamelyikük hátát még megpillanthatom, hogy tudjam, merre tovább. Amint végig fut agyamon ez a gondolat, a vöröske szürke dzsekije jelenik meg előttem. Hamar követem egy kis utcába, amely a házak szűk rései között vezet ki egy hatalmas, füves-bokros parkba. Megtorpanok a panelház falának árnyékában, reménykedve, hogy nem vettek észre.
Mind a négyen itt vannak. Szemeim automatikusan a szőke hajú fiút keresik, de csak lehajtott fejének púpját tudom megpillantani a többiek körülállása végett. Értetlenül hunyorgok, egyre erősebben tépem alsó ajkam, s várom, hogy valami történjen. Egy váratlan pillanatban megváltozik a légkör, a converse cipős fiú erőteljesen ellöki maga mellől a többit, s mintha dühöngene. Nem látom pontosan, próbálok fókuszálni, szemeim egy vékony vonallá préselődnek, s így próbálok rájönni mit művel a szöszi. Fejét ide-oda rángatja, mint aki nem százas, kezeivel próbálja nyugtatani önmagát, de nem látom eredményesnek ezt a cselekedetét, inkább csak rosszabbodik a helyzet.
Két oldalról lefogják, s a világos barna hajú fiú, - akivel a felejthetetlen találkozásom történt - , nyugodt testtartásban beszél hozzá. Nem értem, épp csak elér hozzám a hangszínének hulláma, de egyetlen egy dologban biztos vagyok. Ugyan azt ismétli, mintha kántálna.
Kíváncsi vagyok. Érdekel, hogy mi történik alig pár méterrel előttem. Jobban, mint azt gondoltam. Előrébb lépek, s már az sem érdekel, ha észrevesznek, csak had pillantsam meg az arcát mindegyiküknek, hogy biztosra menjek. A fekete hajú fiú felkapja fejét, s odaadóan fülel, gondolom meghallott. Mielőtt még észrevehetne, újra a szőkére kell koncentrálnia. Már nem kántálnak, nem is próbálnak jól bánni vele. Mind a hárman hatalmas erővel esnek neki, mintha egy élet múlna rajta.
Még egyet lépek előre, teljesen kiérve az árnyék takarásából. Ám vissza is ugrok, amint megpillantom a szőke arcát, amely más, mint egy emberé. Szemfogai hatalmasak.  Tisztán látom, nem hallucinálok. Akaratlanul is, de felkiáltok, s kezeim a szám elé tapasztom, remélve, hogy nem hallották meg. Igaz, ezzel a tévhittel csak magam próbálom nyugtatni. Mind a négyen felém fordulnak, s a fekete hajú, farmer dzsekit viselő egy szempillantás alatt előttem terem.
- Szia! - mosolyog, mintha csak egymásba futottunk volna, normális helyen, normális körülmények között.
- Szia! - viszonozom köszönését, de a döbbenet nem tűnik el arcomról.
- HoSeok vagyok. Hát te? - billenti jobbra fejét, eltakarva ezzel a többieket.
Egy lépést hátrálok, így újra látom a parkban lévőket, de követ, s újra látásom gátolja.
- HaNa. - mondom a lehető legegyszerűbben.
- Hm. Szép név. - bólint - Mi járatban erre? Nem sokan szoktak itt mászkálni.
- Áh! Csak észrevettem, hogy rosszul van. Gondoltam segíthetek. - mutatok HoSeok mögé.
- Semmi baja. - legyint.
- Nekem nem úgy tűnik. - nézek rá szúrós tekintettel.
- Mondom. - nevet.
- Egy embernek nincsenek akkora szemfogai.
- Miről beszélsz? Mindenkinek vannak szemfogai. - hangja akár a penge, olyan éles.
- Direkt teszed a hülyét, igaz? - forgatom szemeim - Mindjárt megnézem magam, és kiderül!
Határozott mozdulattal ellököm az útból, s kikerülöm, hogy odasiessek a többiekhez, mielőtt még keresztbe tesz nekem ez a HoSeok gyerek.
- Állj meg! - karon ragad, s maga elé húz.
- Mit művelsz?! Eressz!
- Miért vagy ennyire kíváncsi? Csak egy csapat srác vagyunk.
- Mert valami nincs rendben veletek! - kiáltok torkom szakadtából - Azt mondtam, eressz! - rángatom kezem, de semmi haszna.
- Jobb lesz, ha visszamész MinSeohoz. Mindkettőnk érdekében. - enyhül meg tekintete.
- H-Honnan tudod?
- Hallottam, hogy így szólítod. - von vállat.
- Hallottad? Hallottad?! - az agyam egy ép szeglete arra ösztökél, hogy azonnal tűnjek el innen, hisz valami nagyon nincs rendben, de a kíváncsiságom ismét legyőzi, és még nagyobb bátorsággal szólalok meg - Hogy hallhattad volna?! Megőrültél? Nem vagy százas!
- Ebből elég! Nem akarlak bántani. Menj vissza a kávézóba!

Nem törődök szavaival, csak a lehetőséget keresem, hogy a parkba pillanthassak. A légkör még mindig feszült, és a szöszi egyre jobban elveszti az eszét. Csak tudnám, miért?! Egyre jobban hadonászik, s a szemei is kezdenek tündöklő fényt ölteni. Biztos a Nap, ahogy MinSeo is mondta. Felpillantok az égre, ám az égitest egy milliméterje sem látható, csak a felhők sűrűsége, amelyből parányi esőcseppek hullnak. Hirtelen belém hasít a felismerés, s visszakapom a fejem a szőkére, akinek szemei most már tisztán láthatóak. Pirosak. Határozottan pirosak.
- A szemei! - kiáltok, hogy magam is elhiggyem.
- Francba! Mondtam, hogy menj vissza! - szitkozódik még mindig a kezem fogva - Nem akarlak bántani, de nem adsz más lehetőséget.
- Bántani? Miről beszélsz?!
Valami azt súgja, ideje futásnak eredni, ám előtte még bal kezem ki kell szabadítani, ami nem lesz egyszerű. Rángatom jobbra-balra, fel-le, de nem engedi. Nincs mit tenni. Utálom, ha meg kell erőltetnem magam, de Hoseok más lehetőséget nem hagy. Határozott mozdulattal ragadom meg jobb kezemmel kezét, amely fogságban tart, s minden erőmet bevetve, lábaimmal alaptámaszt biztosítva emelem át magam felett. Meglepetésként éri az akcióm, kezem ismét szabad,  s a park felé indulok, hisz a szűk járdán HoSeok állja az utam. Nem gondolkodom, csak futok a fiúk irányába, akik észrevesznek, ám figyelmen kívül hagynak.
- Felesleges futnod.
- Aish! - szitkozódok ijedtemben. HoSeok úgy jelenik meg előttem, mint a villám csapás.
- Előre is elnézést HaNa, de nincs más választásom.. - szemei lágyak, érzelmekkel fűtöttek.
- Miről beszélsz?
Időm sincs újabb kérdést feltenni, megragad, s halántékon üt. Pár másodpercig még halványan látom a zöld gyepet, a fák lombjait, a fiúk döbbent tekintetét, s azt a bizonyos piros szempárt, amely ebbe a helyzetbe késztetett. Nem sokkal ezután minden elsötétül, s megszűnik lézeni a világ számomra.

Érzem, hogy hasogat a fejem, s a karjaim is fájnak, zsibbadnak.
Olyan jó érzés csak feküdni, és nem gondolni semmi másra, csak a csendre, amelyben nyugalom rejtőzik. Érzem, hogy valaki rángatja a testem, mintha fel akarna ébreszteni, de nincs erőm. Mély levegőt veszek, s résnyire nyitom a szemeim. Egyenlőre ez is megteszi.
- HaNa! Végre! - borul nyakamba MinSeo.
- Uhm. - parányit bólintok, közben pislogok egyet.
- Fáj valahol?
- Csak a fejem. - mosolygok, hogy nyugtassam aggódó tekintetét.
- Hála Istennek! - halkan sóhajt egyet, majd felültet.
- Hol vagyok? - nézek körbe.
- A kávézóban. Nagyon megijesztettél. Egy idő után kezdtem aggódni, és utánad mentem. De sehol sem voltál, aztán az egyik srác jelent meg mellettem, veled a karjaiban. - hadarja.
- Miért lettem eszméletlen?
- Nem tudják. Ájultan találtak meg az utcán egy falból kiálló vascső alatt.
- És azt feltételezitek abba rohantam bele. - fejezem be a tényt, amely számomra is egyértelmű.
- Igen. De nem emlékszel? - csodálkozik.
- Nem nagyon - szisszenek - Minden olyan homályos.
- Nem baj. Majd eszedbe jut. A lényeg, hogy jól vagy! - von karjába egy ölelésre, amelyet jajdulva, de viszonozok.
- Oh! Felébredtél? - lép mellénk egy magas, vörös hajú fiú.
- Igen. - faképpel nézek felé. Idegenekkel nem szoktam szimpátiát kialakítani, és nem most fogok ezen változtatni.
Emlékszem! A négyfős fiú csapat egyik tagja. De miért van itt?
- Miért vagyok itt? - nevet - Aggódtunk. - von vállat.
- Áh... - bólintok.
Körbenézek, s megpillantom a többieket is, egy asztallal odébb. Ott, ahol mi ültünk, mielőtt elrohantam.
Alig emlékszem pár pillanatképre az után, hogy kiléptem az ajtón, így nincs miről beszélnem velük, így elveszem MinSeotól a táskám, jelezve, hogy mehetnénk. Hamar kapcsol, s ő is vállára teszi a magáét. Udvariasan biccentek egyet fejemmel az ablak melletti asztalhoz, és kisétálok a kávézóból.
Csendben lépkedek barátnőm mögött, aki szokatlan módon nem faggat. Hirtelen neki ered az ég, mintha dézsából öntenék. Alig van időm reagálni, már csöpög ruháimból a víz. Óvatosan beletúrok a táskámba és kiemelem a fekete esernyőm. Próbálom felhúzni, de nem sikerül. Kezeim egyre remegnek az idegtől, lábaim össze-vissza lépkednek.
- Aish! - szitkozódok - Nyílj már ki! - ütöm meg szabad kezemmel az ernyőt.
MinSeo már jóval előttem jár, esernyője felhúzva. Amint észreveszem futásnak eredek, hogy mihamarabb biztonságban érezhessem magam, mintha már nem lenne mindegy számomra. A járda szegélyen kacskaringózva megbotlok saját lábamban, s hátra esek. Vagyis, estem volna, ha valaki nincs oly kedves, hogy megtart. Igaz, a fájó karom szorítja, mintha az élete múlna rajta, jelen pillanat örülök, hogy nem lettem egy csupa kosz.

- Köszönöm szépen! - állok stabilan lábaimra, hogy elengedhessen.
- Legközelebb figyelj oda. - mosolyog egy fiatal, barna hajú srác.
Nem tudom miért, a kisugárzása teszi-e, vagy egyszerűen csak kirívó megjelenése van, de szemeim rátapadnak, s minden egyes porcikáját jól az eszembe vésem. Kusza tincsei a homlokába hullva takarják el szemöldökének nagy részét, füleiben egy-egy fülbevaló díszeleg, piros pamut pulóvert visel egy kék hátizsákkal a hátán. Mosolya szikrázik, mintha nem egy idegenhez, hanem közeli barátjához beszélne. Szemei kávébarnák, olyan, amelyben elveszek.
- Rendben. - meghajlok, majd ott hagyom. MinSeo mellé érve átkarolom a karját, s ketten sétálunk a piros Jaguar felé egy esernyő alatt, amely épp hogy elég kettőnknek.

1.fejezet

- Nem segítenél végre HaNa?!

- Itt vagyok, nem? - forgatom szemeim.

- Állsz mint egy cölöp, és bámulod az ablakot.

- A messzeséget.

- Mi van? - fintorog MinSeo.

- Mindegy. - sóhajtok - Hozom a bőröndöm. - kisétálok az ajtón, a friss, őszi szellőre.

Mélyet szippantok a kellemes levegőből, majd a kocsi hátsó üléséről kipiszkálom a ruhákkal teli bőröndöm, és bezárom MinSeo piros Jaguarját. Visszatipegek a bejárati ajtóhoz, amit becsukok magam mögött és a szobám felé veszem az irányt. Lomhán lépkedek, erőm sincs jobban szemügyre venni a lakást, melyet MinSeo maga választott ki nekünk még a nyár elején.

Mikor eldöntöttük, hogy közös egyetemre menjünk, egyből a közös albérlet merült fel bennünk, de anyagilag sosem jött össze. Tavasszal viszont MinSeo nagybátyja elköltözött, így felajánlotta szeretett unokahúgának a lakását ingyen és bérmentve. Mit ne mondjak, mikor hallottam a tervről, egyből beleegyeztem. Az elmúlt két évet a kollégiumban töltöttük, amire nem panaszkodhatunk, de sokkal felszabadultabb érzés, most, hogy magunk vagyunk.

- Kérsz ráment? - kukucskál be az ajtómon a kávébarna hajú szépség.
- Elmegyek futni. - halászom elő a szokásos felszerelésem.
- Most?!
- Ilyenkor a legjobb a levegő. - szippantok egy mélyet, szimulálva a kellemes érzést.

- Hát jó. - von vállat - Épségben térj vissza!
- Engem ne félts. - nevetek.
- Várj csak! - fut utánam az ajtóba MinSeo - Tényleg vigyázz! Bárki lecsapna rád, hisz különleges vagy. Ritka, hogy egy ázsiainak az eredeti hajszíne szőke legyen.
- Édesanyám európai volt, jól tudod. - forgatom szemeim - Mi köze ennek bármihez is?! - nézek rá értetlenül. MinSeo minden egyes alkalommal felhozza ezt a témát, mondván, hogy önbizalmat varázsol belém. Nem érti meg, hogy nincs szükségem rá. Nagy ívben tojok a világra, és a fiúk után sem áhítozom.
- Csak vigyázz. Rossz érzésem van. - enyhül meg tekintete. Bólintok, majd elindulok végre.
Alig egy órája még szakadt az eső, ebből fakadóan mindent víz borít, ám az utcák még így is élettel teltek.
Mit ne mondjak, felejthetetlen látvány, ahogy részegek sétálnak el melletted, kis ficsúrok menőznek, hogy anyuci és apuci kiengedte őket ilyenkor. De arra nem gondolnak, hogy a tetteiknek következménye rosszul is elsülhet. Arra, hogy minél később mennek haza, annál jobban idegeskednek értük otthon.
Én már csak tudom. Az e-fajtákban látom meg a pár évvel ezelőtti önmagam. Azt, ahogy tizenhét-tizennyolc évesen futkároztam az utcán a barátaimmal, s egyik veszélyes tettem követte a másik. A szüleim figyelmeztettek, mégis elszöktem otthonról, és a sikátorhoz mentem. Az volt éltem legrosszabb döntése. Ha akkor, akkor otthon maradok, az édesanyám még most is élne. Visszagondolva az akkori énemre, a hideg játszadozik testemen. A mai napig bánom, hogy akkoriban olyan életem volt. De, ami történt, megtörtént. Nem tudom visszafordítani az időt.
Bő egy óra futás után verejtékemet alaposan lemosva lépek be szobámba egy szál törölközőben. A fali órára pillantok, amely lassan a tizenegy órát üti, így hamar átvedlem magam pizsibe, s az újdonsült ágyamba férkőzök, a pihe-puha takaró alá.

- MinSeo hagyj már békén! - lököm le magamról már vagy negyedszer.
- Az Isten szerelmére! Vonszold ki a segged az ágyból! - egy hirtelen mozdulattal lerántja rólam a takarót.
A hideg kellemetlenül érinti a testem. Vacogva kinyitom szemeim,s a földet pásztázva keresem, majd magamra húzom a kellemes illatú takarót.. Nem kell fél perc, újra a földön találja magát az anyaggal bélelt huzat.
- Kapsz tíz percet. Utána így rángatlak ki Szöul egy kávézójába. Ja, és hozz esernyőt, be van borulva. - élesen csattan hangja, szinte már ijesztő.
- Rendben. - mormogom az orrom alatt, alig hallhatóan.
Amint becsapta az ajtót, óvatosan kilesek, majd felülök, s adok magamnak fél percet, hogy magamhoz térjek. Beletúrok hajzuhatagomba, ezzel hátrasimítva a kósza tincseim. Belesek a szekrényembe, s hálát adok az égnek, hogy nem pakoltam ki mindent tegnap este. A lenge, nyári dolgaim a bőröndben hagytam, így nem nehéz előkotornom egy hosszú, fekete farmert, s mellé egy ujjatlan piros inget. A biztonság kedvéért még hamar belegyűrök a táskámba egy vékony, kapucnis pulcsit, s már kész is vagyok.
Kisétálok a nappaliba, átlesek a konyhába, de MinSeot nem látom sehol. Gondolom a hajával bajlódik. Velem ellentétben, a haja kezelhetetlen. Kevés, és nincs állása, de egy kis vasalás mindent megold.
Leülök a tükörrel szemközti sámlira, és magamra hámozom a bordó, rövid szárú conversem, és még párszor átfésülöm kezemmel a hajam, amely hullámosan lóg le a derekamig.
- Indulhatunk? - ugrik mellém barátnőm.
- Rád vártam. - vonok vállat sunyi mosollyal.
A kocsiban egyikünk sem szólt egy szót sem, csak a rádió adta az alapzajt. Délelőtt tíz óra és már most hatalmas a nyüzsgés az utcákon. Ezért szerettem bele a Szöulba. Itt nem unatkozik az ember, mindig talál magának valami elfoglaltságot. A tömeg, a metrók, a villamosok, az idegen emberek gyors pillantása, mely hamar másra siklik, ez mind vonz.
- Itt is vagyunk!
Gyorsan szemügyre veszem kívülről a kévéző bejáratát, amelyen csak egy "open" tábla lóg, nagy, nyomtatott, piros betűkkel. Kiszállok, s követem MinSeot, aki otthonosan mozog a kávézóban.
- Jártál már itt? - kérdezem alig hallhatóan.
- A nyáron nyílt. Csak egyszer voltam itt, de olcsó, és barátságos hely. - bólint, és a pulthoz lép, hogy leadja a rendelésünket.
Egy ablak melletti, négy fős asztalhoz sétálok, és a mellettem lévő székre fektetem a táskám, majd én is helyet foglalok. MinSeo is letelepedik, s az elkövetkezendő egy hét teendőiről manifesztál, levegő vétel nélkül. Én is szeretek beszélni, ha egyszer belekezdek valamibe, nehezen lehet félbeszakítani, de a velem szemben ülő huszonegy éves lány rajtam is túl tesz. A lelkesedése néha már durva.
A kávézóban ülők halk cseverészését egy csapat fiú zavarja meg, akik hangosan, nevetve lépnek be a küszöbön. Kinézetre talán egy-két évvel lehetnek idősebbek, s hajuk fekete, barna, vörös, szőke színekben tündököl, mely kifejezetten illik hozzájuk. Tőlünk pár méterre foglalnak helyet egy hat fős kabinban.
- Feltűnő személyiségek, nem? - érdeklődve néz rájuk MinSeo.
- Inkább eredetiek. Tetszik. - mosolygok.
- Melyikük? - kaján mosolyog felém.
- Nem úgy értettem. - nevetek - A stílusuk megnyerő, ennyi. - vonok vállat.
- A tizennyolcas rendelés kész! - kiált a pultos.
- Oh, ez a miénk! Megyek! - felpattanok, s gyorsan lépkedek a pulthoz. Mosolyogva megköszönöm, s mind a két italt elveszem. Óvatosan fordulok meg, figyelve, hogy ne boruljanak ki.
- A szívószálak! - emlékeztetem magam, s visszafordulok a pulthoz, hogy két darab szívószálat vegyek ki a kis pohárkából. Könyököm valaki oldalába fúródik, így a jobb kezemben lévő ital a kezemre borul.

Oldalra nézek, hogy megtudjam, kinek tartozok bocsánatkéréssel. A fiúcsapatból a világos barna hajú, körülbelül száznyolcvan centi magas srác néz le rám .
- Elnézést! - Nézek fel gyönyörű szemeibe, s parányit bólintok.
Látom szólásra nyitja ajkait, de mielőtt még bármit mondhatna otthagyom. Szívószálat pedig nem vettem! Ennél rosszabb már nem is lehetne. Érzem a többiek tekintetét magamon, ahogy a hat fős kabinból mindenki felénk tekintget, bár "csak" négyen vannak.
- Ne mondj semmit.. - szűröm ki fogaim között, s mély levegőt veszek. Kicsúsztatom magam alatt a széket, s feltápászkodok, ám ezzel egy időben egy darab italt tesznek le elém. Ugyanaz, mint amit kiborítottam. 
- Nem rendeltem újat.. - értetlenül nézek fel.
- Az én hibám, hogy kiömlött. Remélem elfogadod engeszteléskép. - mosolyog az előző fiú.
- Áh. Köszönöm! - rámosolygok, s érzem barátnőm kíváncsi tekintetét magamon, amelytől a hideg futkos a hátamon.
- Nem tesz semmit. - bólint, majd viszonozza mosolyom és elsétál. Hanyagul lépked vissza a barátaihoz, akik beleélve sztorizgatnak.
- Miért nem kérdezted meg a nevét?
- Nem érdekel. - nézek felé hidegen.
- Jó pasi, meg kell hagyni. Remélem még találkozunk velük. - billenti fejét feléjük, s szürcsölni kezdi az italát. Kijelentésem hidegen hagyja, csak mosolyog, mint aki mindent tud.
- MinSeo, beszéljünk a tegnap estéről. - határozottan ejtem ki eme szavakat, melyek barátnőm ijedtét okozzák.
Az ital megakad a torkán, köhécsel párat, s keze a mellkasán pihen, míg újra normálisan nem veszi a levegőt.
- HaNa, muszáj?!
- Előbb-utóbb igen! Te is tudod.
- Veled együtt én sem szeretem a fantázia lényeket, és a megmagyarázhatatlan eseteket. - sóhajt.
- De valamit elütöttünk tegnap este, akár tetszik, akár nem! - kiáltom.
Nem tudom mi ütött belém, a hangom csak elengedte magát, s felszaladt.
- Halkabban. - óvatosan felém nyúl MinSeo, hogy nyugtasson. - Tudom, hogy ettől nem változik, de nem szívesen gondolok bele. Elég megrázó volt, ahogy hirtelen elénk ugrott. És...fél perc múlva hűlt nyomát sem találtuk. De gondolj bele, ezek szerint nem sérült meg komolyan. - mosolyog.
- De a szemei világítottak.
- Egy- két állat szeme visszaveri a hold fényét.
- Pirosan világítottak a szemei MinSeo, értsd már meg! - nem értem mi van velem. Én, akit semmi sem érdekel, csak az életét akarja élni, egy állat így felkavar.
Egy tányér szilánkjainak szétszóródása tereli el a figyelmünk. Oldalra kapom a fejem, s ismét a fiúbandával találkozik a tekintetem. A szőke hajú, fehér rövid ujjút, farmert és fekete converset viselő srác rántotta le karjával a tányért. Értetlenül nézek végig rajtuk. Mindenki nyugodt tekintettel néz felé, de az ő tekintete dühöt áraszt, kétségbeeséssel keveredve. A mellette ülő fiú hirtelen kezeit a szemei elé emeli, s hamar körbepásztázza a helyiséget. A szőkeség az asztalra borul, karjait feje köré tekeri. Innen is jól kivehető vállának gyors ütemű fel-le mozgása.
- Szerinted összekaptak? - hajol közelebb az asztal felett MinSeo.
- Nekem nem úgy tűnik. Valamit felkavarta a szőke hajút.
A pultos nő egy ruhadarabbal fut az asztalukhoz, s hamar össze is gyűjti a szilánkokat, majd vált pár szót a fiúkkal és elmegy. Váratlanul feláll, s kisiet az ajtón a szőkeség, ott hagyva a három fiút, akik ijedten sietnek utána.
- Itt valami balhé van. - suttogja izgatottan.
- Amire kíváncsi vagyok.
Utolsót szürcsölök az italomból, s felegyenesedek, ezzel ellökve a széket. MinSeora pillantok, aki tanácstalanul figyel, de ott hagyom. Egy szempillantás alatt kilépek az üzletből, és a fiúk után rohanok.

Prologus

Az ég már sötétbe borult, a hold lassan előbújik rejtekéből, felfedve kilétét.
Ködös szemmel tekintek ki a kocsi ablakán, s unottan pásztázom a fák rejtette sötétséget. MinSeo hirtelen lassít, s egy mellékútra fordul. Szája be sem áll, csak az újdonsült lakásunk tökéletességéről hablatyol, melyet jó magam csak képekről láthattam. Az útszéli lámpákat elhagyva furcsa érzés ejt rabságba. A rádió akadozva szól, az ég lassan nekikezd.
- Utálok esőben vezetni. - szitkozódik MinSeo.
Kijelentésére csak bólintok, s továbbra sem veszem le szemeimet az ablakról. - Minden rendben HaNa? - szemem sarkából látom aggódó tekintetét.
- Valami van a fák között! - mondom félve.
- Biztos egy vaddisznó vagy róka. - ránt vállat.
- Kötve hiszem... - mondom alig hallhatóan, mikor meglátom teljes alakját, amely egy farkaséhoz hasonló, négylábú állat. Hatalmas sebességel fut, nem is, rohan az út felé.
Hitetlenkedve nézek barátnőmre, aki nyugodtan vezet. - Még mindig róka?
- Hana, nem láttam, honnan tudjam? - néz rám.
- Mondjuk onnan! - kiáltok, amint meglátom magunk előtt.
- A francba! - ijedtében balra rántja a kormányt, majd jobbra, s fékez - Hogy került ilyen hirtelen elénk? - remeg a félelemtől.
Kiugrok a kocsiból, és visszafutok oda, ahol az előbb utunk állta az állat. Vértócsára, vagy egy elütött farkas testére számítottam, de helyette a nagy semmit látom.
- Eltűnt.

1876
- Ez nem történhet meg újra! Azt már nem tudnánk túlélni! Mindenki alkalmazkodjon az embertársaihoz, és olvadjon közéjük. Nincs többé falka, megszűnik létezni! - utasított egy idős, ősz hajú férfi, kinek teste tele volt karcolásokkal, gyógyulás alatt lévő sebekkel.
Sokan ellenkezni kezdtek, kiabáltak, erélyesen morogtak, de a férfi arca meg se rezzent. A tömeg nem oszlott, egyre inkább válaszra várt. Hirtelen az éles, fülsüketítő ordítás mindent megszakított. A beszédet, az ellenszenvet és a kétséget. Mind a férfi felé fordultak, s figyelmesen hallgattak.
- Több százan meghaltak ma! Férfiak, nők és gyerekek. Senkit nem kímélnek! Nem számít a kor, csak mészárolnak! Ennek ma vége! Korea ketté szakadt. Miénk a déli part. Tanuljatok meg egyedül, a falka nélkül boldogulni, s mindenki élete nyugodt lehet. - az idős férfi szeme megenyhült - Kívánom, hogy mindenkinek jó élete legyen, s utódaitokat megtanítsátok az önkontrollra, az erény megtartására. Isten veletek! - majd otthagyott mindent és mindenkit.
Ez év tavaszán kijelentették Korea kettészakadását. Észak- és Dél-Korea.
Sokan parasztfelkelésként emlékeznek ennek a napnak a miértjéről, de akik mélyebbre ástak, rájöhettek, hogy többről volt szó. Sokkal többről. Itt nem ember - ember ellen harcolt.
Voltak, akik több tíz év után is vissza-visszatértek a helyszínekre, melyek az évek alatt megváltoztak, de nem adták fel. Még akkor is szemmel láthatóak voltak a ház falakon díszelgő mély karmok nyomai, a nyílpuska hegyének éles fúrása, melyet egy átlátszó, ám annál mérgezőbb folyadék borított. Gyanakodtak fűfélére, mesterségesen előállított méregre is, de döntésre sehol sem jutottak.
Erről a napról a könyvekben nem olvashattok, ha még is, akkor az egy héttel későbbi ketté szakadás keretein belül egy-egy mondatban. "Parasztfelkelés tört ki Korea szigetén, melynek előrelátható jelei nem voltak, s pontos okát, célját örök rejtély övezi."

Ám van, kik emlékeznek erre a napra, s pontos céljára is.
1876. március tizennyolcadika a farkasok lemészárlásának kitűzött napja, mely fél sikerrel járt a vadászok számára.