13.fejezet

 Emellett, még kedves is velem, a többiekkel együtt. Szokatlan érzés, kíváncsi vagyok, meddig fog tartani. Csak nézem, ahogy Jungkook beszél hozzám, lassan már szavainak értelmét sem fogom fel, egyszerűen csak a mellettem ülőt méregetem. Olyan másnak tűnik számomra, mint a többi ember. Nem szoktam én e-fajta érzésekhez, ám nem is engedhetem meg magamnak. Hiába elfogultak velem ők heten, semmit sem tudnak rólam, s jobb, ha így is marad. Egyedül Minhyuk volt az, aki az első pillanattól velem volt. Csak ő, senki más. Életem legrosszabb korszakában támaszt nyújtott, segített és erőt adott. Mikor senkinek sem kellettem, ő ott volt nekem. Mikor a saját családom kidobott, ő befogadott.
- Hana! - Jungkook integető keze ráz vissza a valóságba. Lassan rápillantok semmit mondó arckifejezéssel.
- Nem hallottam. - egyszerűen csak kijelentem a tényt, hogy nem itt jártak a gondolataim, mint sem nekiálljak mentegetőzni.
- Azt észrevettem. - tarkójához nyúl, ezzel kifejezve zavartságát. - Nem mész órára?
A telefonom kijelzőjére pillantok, hogy megtudjam a pontos időt, s ezt látva helyeselve bólintok, majd ott hagyom a padnál Jungkookot.
A nap hátralévő része olyan, akár a többi. Az óráim után Minseoval közösen battyogunk haza, a jó időnek köszönhetően barátnőmet sikerült rávennem egy kis mozgásra is. Mindezek után, este kilenc körül megkönnyebbülten állok a zuhany alá. Jól esik a meleg víz testemnek, érzem, ahogy felfrissülök kívül, s belül. Gondolkodni sincs kedvem, csak fekszek az ágyamon, s a felettem ékeskedő plafont lesem. Észre sem veszem, de szemeim felmondják a szolgálatot, s szép lassan lecsukódnak pilláim, s minden elsötétül.

***

- Hana, kelj fel! - érzem ahogy testem össze-vissza rángatják, ezzel kitépve a sötétségből.
Kinyitom pilláim, s ekkor észlelek csak fel, hogy épp keservesen sírok. Egy szempillantás alatt térnek vissza hozzám az álmomban látott képek, s újra felüvöltök. Minhyuk minden szó nélkül magához húz, nem kérdez semmit.
- Anyut láttam újra. Ugyanaz a kép, mint mindig. - nehezen, de kinyögöm eme szavakat. Gondolom, álmomban is üvölthettem, s azért van itt Minhyuk. Nem ez az első alkalom, hogy ez történik. Akárhányszor anyuval álmodok, üvöltök álmomban, annyira gyötör az, amit látok. A fiú, aki a világom egy részét megteremtette, ismét csak hallgat, sajnálatát, s együttérzését egy homlok puszival fejezi ki, majd visszafektet az ágyamba, s mellém bújik. Maga felé fordít, s a lehető legszorosabban ölel körbe. Mintha attól félne, hogy elveszek abban a rettenetes álomban. Fejem búbját simogatja, próbál nyugtatni. Ha tudná, hogy a puszta jelenléte mennyi erőt ad, bátrabban viselkedne, de az érzéseimnek sosem adok hangot.

***

- Kelj már fel! - egy csattanást érzek az oldalamon, amely nagyobbat üt, mint azt képzelni merhetném.
Felülök, a barátnőmre pillantok, aki kikerekedett szemekkel méreget. Ideges, biztos vagyok benne. Meg sem kérdezem mi baja, magától is belekezd mondandójába.
- Hétvége van. Miért alszok tizenegyig?! Menjünk be a városba! - tudhattam volna, hisz róla van szó. Az, hogy én dögleni szeretek, azt jelenti, hogy szöges ellentéte vagyok a legjobb barátnőmnek. - Még valami. - látom rajta, ahogy mély levegőt vesz, s aggodalom ül ki az arcára. - Minhyuk nevét mondogattad egyfolytában.
Mindenre számítottam, csak erre nem. Régen nem álmodtam már vele, azt hittem vége. Nem reagálok semmit, hisz magam sem tudom mit mondhatnék. Minhyuk számomra egy érzékeny téma, minden irányba. A szőke feje, magas alkata örökre velem lesz, hisz sok minden történt velünk, de ennek már vagy két éve. Nem tehetek ellene semmit, elváltak útjaink, amit nagyon nehezen viseltem az elején, de hozzászoktam. Hisz én vagyok Lee Hana.
Miután mindketten összeszedtük magunkat, elindultunk. Ismét az új kávézóban kötünk ki, úgy hiszem, ez lesz a törzshelyünk. Kérünk magunknak ételt, majd leülünk egy ablak melletti asztalhoz. Imádom az ilyen helyeket. Csak figyelem a többi embert, a nyüzsgést, s nem kell a problémáimmal foglalkoznom. Minseo szokás szerint fecseg, remélem levegőt nem felejt el venni közben. A frissen készült ételt csipegetve mosolyogva figyelem a szemben ülőt. Boldogsággal tölt el, hogy ennyire gondtalan. Még ha gondjai is akadnak, hamar túlteszi magát rajtuk. Nem azért, mert felelőtlen, hanem mert ennyire pozitív beállítású ember. Irigylem.
Már vagy másfél órája ülhetünk egy helyben, amit kezdek nem szívelni. A kávézóból kisétálva meglepetésünkre esik az eső. Ősz van, a kiszámíthatatlan időjárás egy velejárója. Befutok egy szomszédos bolt napernyője alá, amely felfogja a vizet. Könyököm neki ütközik egy vékony testalkatú alaknak.

- Elnézést. - motyogom, épp annyira, hogy meghallja  a csuklyás fazon.
- Semmi gond, Honey. - meglepetésemre J-Hope néz vissza rám, csapzott állapotban.
- Honey? - ragadom meg a lényeget mondatában. Mi ez a becézgetés?!
- Olyan édes vagy, akár a méz. Édes. - nevet, mondhatni már vigyorog saját szavain.
- Nem vagyunk ennyire jóban.
- Dehogynem. Jungkookal jól elvagy, és velünk is, csak még nem tudsz róla. Mindnyájunknak szimpatikus vagy, és magunk között már rég Honey-nak hívunk. - átkarolja vállam, s rámarkol felkaromra, amolyan haveri szinten. Ez a cselekedet egy halvány mosolyt csal arcomra, hiába próbálom takarni. Érzem jobb oldalamon, hogy rezeg valami a bordámnál, gondolom J-Hope telefonja. Elhúzódik tőlem, s kihalássza pulóverja zsebéből. A kijelzőre pillant, majd rám. Értetlenül lesek vissza, de csak egy mosolyt kapok.
- Jungkook. - köszön a telefonba - Van egy ajándékom a számodra. Hol vagy? - ismét rám néz, és mosolyog. Beszélnek még pár szót, majd lerakja a készüléket, és felénk fordul.
- Gyertek. - karon ragadja mindkettőnket, s mintha az anyukánk lenne, a kezünknél fogva vezet minket előre, nem törődve azzal, hogy még mindig esik.
- Ne rángass. - kicibálom kezem szorításából, s így megyek utána. A fiú figyelmen kívül hagyja a bunkó megjegyzésem, csak hátrapillant, hogy biztos megvagyok-e még. Egy idő után Minseot is elengedi, s így sétálunk tovább, tetőtől-talpig ázottan. Egy eldugott utcához érünk, amely egy kisebb parkhoz vezet. Négy fekete árnyékot vélek felfedezni, ám mind nekünk háttal állnak.
- Kookie. - kiált oda a mellettem álló a többieknek. A megszólított hátrapillant, csuklyája alól épp csak kilátszanak gyönyörű szemei, amelyek pirosan festenek.
- Mondtam, hogy egyedül gyere! - torka szakadtából elüvölti magát Jungkook, amint ránk pillant. Idegesen fest a hangja, gondolom nem kellene itt lennünk.
- Azt hittem hülyéskedsz. Hisz nincs is itt már senki. - nevetve megy oda hozzájuk J-Hope, nem tudom miért, de pár méter távolság után én is követem példáját, ahogy Minseo is.
- Itt van valahol. Érzem. - Jin lép elő, kapucniját leemeli fejéről, ezzel engedve az esőnek, hogy eláztassa arcát.
- Elmegyünk. - tömören, nem is tudom miért mondom. Csak úgy érzem, útban vagyunk, és ez az egyik legkellemetlenebb érzés számomra.
- Ne menj! - Jungkook határozottan rávágja válaszát, amely meglep, ám melegség is lopózik szívembe ezt hallva. Nem mosolygok, csak bólintok, jelezve, hogy maradunk.
 Egy mély morgásra leszünk figyelmesek pillanatokon belül, amely mögülem jön. A többiek mind az állattal szemben, ám én és Minseo háttal állunk. Ismerem ezt a morgást, már hallottam egyszer testközelből. Óvatosan hátrapillantok, s lepillantok a kék szemű farkasra. Fekete bunda, akár az éjszaka, szemei tükröződnek, akár a gyémánt. Hirtelen rám kapja tekintetét az állat, s az ütő is megáll bennem. Látom szemeiben, ahogy végig már, hiába farkas, érzem, hogy méreget. Lassan közeledni kezd felém, szép, nyugodt léptekkel. Egyik mancsát rakja a másik után, míg nem kevesebb mint egy méterre megáll tőlem. Ismét fel pillant, akár egy félénk kis gyerek. Megmozdulni nem merek, félek,  hogy rám ugranak. Újra elindul, s ezt követően mögülem valaki mély, rekedt hangon felüvölt, amely veszélyezteti a dobhártyám épségét is. Jungkookra tippelnék, az üvöltése belevésődött a tudatomba. A farkas mit sem foglalkozva a figyelmeztetéssel mellém sétál, s ahelyett, hogy belém mélyesztené fogait, vagy rám ugrana, lábszáramhoz nyomja orrát, majd hozzám simul fejével, s nyakával, akár a kutya. Lepetten szemlélem az állatot, de alig bírok hinni a szemeimnek. Ez a fekete bundájú, kék szemű farkas épp most dörgölőzik a lábamhoz, mintha a gazdája lennék.